Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

I. FEJEZET. A magyar államnyelv bevezetése és a nemzetiségi kérdés

és tartományok „történeti individualitásai"-t, a rendi országgyűléseket, de föléjük helyezett egy birodalmi tanácsot a közös ügyek intézésére. A miniszterelnökhöz intézett kézíratok közül az egyik egy erdélyi tanácskozmány összehívását ígéri, amelyen a nemzetiségek is képviseletet nyernek, a másik biztost küld ki a szerb vajdaság és temesi bánsággal kapcsolatban magyar és szerb részről felmerült kívánságok megvizsgálására. A magyarországi szervezést ülető kézíratok egyike a hivatali és oktatási nyelv kérdését szabályozza. Kimondja, hogy Magyarországon a közigazgatás és a bíróságok hivatalos nyelve a magyar. A városi és falusi községek azonban egyházi és iskolai ügyeikben szabadon választhatják ügykezelési nyelvüket, mindenkinek szabadságában áll a megyei, városi és községi gyülekezetekben az országban divatozó bármelyik nyelvet használni s üy nyelven a hatóságokhoz beadványokat intézni, amelyekre ezek ugyanazon nyelven tartoznak válaszolni s a községekhez intézett rendeletek is ezek ügykezelési nyelvén adandók ki. A pestf egyetemre vonatkozóan kimondja a kézírat az 1848 előtti helyzet visszaállítását. A középiskolák tanítási nyelve az egyházi és politikai hatóságok és a tanító egyesületek meghallgatása után a helytartótanács közbejöttével fog később szabályoztatni. A kézírat hangsúlyozza az uralkodó abbeli szilárd elhatározását is, hogy a különféle nyelvek és nemzetiségek érdekeinek érintkezésében bárminemű erőszakot és nyomást, de a nyelvi és nemzetiségi ellentétek felidézését és elkeserítését is erélyesen meg fogja akadályozni.

13 A diploma a nemzetiségi vidékeken nem tudott nyugalmi helyzetet teremteni. Az erdélyi magyarság elkeseredéssel fogadta, mert az októberi diploma kizárta a 48-ban törvénybe iktatott uniót. A szászok régi alkotmányuk visszaállítása érdekében fordultak az uralkodóhoz. A románok, bár a diploma alapjára helyezkedve, Çaguna vezetésével román kancellárt és nemzeti kongresszus összehívását kívánták az uralkodótól. A tótok csak néhány közhivatali állást kaptak 48—49-ben hullatott vérükért s ezért ők most is kitartottak amellett, hogy Magyarországot nemzetiségi területekre osszák szét. A rutének csatlakoztak kérésükhöz. De Schmerling nem egyezhetett bele Magyarország federalizálásába akkor, amidőn Ausztriát centralizálták s így a tótok kénytelenek a legközelebbi magyar országgyűléshez fordulni kérésükkel. A Vajdaságba és Bánságba küldött Mennsdorf-Pouilly altábornagy ott a magyarok egyesülési szándékával találkozott, amivel szemben Rajasics szerb nemzeti kongresszus összehívása mellett agitált, mely egyedül illetékes szerinte ebben a kérdésben állást foglalni. A visszacsatolás ellen a bánsági románok is kérvényt nyújtottak be, de az uralkodó végül is a Vajdaság Magyarországhoz csatolása mellett döntött. A visszacsatolás a szerbekben megérlelte azt az álláspontot, hogy a jövőben nem támaszkodhatnak a bécsi kormányra, hanem a magyarokkal kell a kiegyezés útját megtalálniok. Az 1861 13 Berzeviczy i. m, III. k., 132—133. 1.