Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

I. FEJEZET. A magyar államnyelv bevezetése és a nemzetiségi kérdés

Ezután Kossuthot egyik csapás a másik után érte. Garibaldi visszavonulása a dalmát tengerparton tervezett betörési tervét hiúsította meg, 1861-ben a magyar országgyűlés elfogadta Deák felirati javaslatát, Cavour meghalt, Teleki Lászlót elfogták, az angliai bankópert elvesztette. Ilyen csapások után kereste fel őt Canini olasz hírlapíró, aki a dunai konfederáció lelkes híve volt és Kossuthtal erről a kérdésről folytatott tárgyalást, majd megbeszélésük anyagát összefoglalva, megkérte Kossuthot, hogy írja alá azt, mert Bukarestben szeretné befolyásos román körök előtt megismertetni. Kossuth gyanútlanul aláírta a tervezetet s nem gondolt arra, hogy az indiszkréció folytán Helfy Ignác milanói lapjában, az „Alleanza"-ban meg fog jelenni. Az 1861 május 1-i tervezet minden addigin túlmenően a szövetség alapjának a népek szabad beleegyezését teszi s így népszavazással kívánja megállapíttatni azt, hogy Erdély Magyarországgal egyesülve maradjon, vagy szövetségre lépjen vele, vagy pedig mint autonóm állam vegyen részt a „Dunai szövetség

0-ben. Ez esetben a konfederáció tagállamai Magyarország, Erdély, Románia, Horvátország s esetleg Szerbia és a többi délszláv tartományok lennének.

12 Kossuth tervezete nagy ellenkezést váltott ki a közvéleményben s a leghevesebben épen Szemere támad ellene, aki pedig kozmopolita érzelmeiről volt közismert. Hiába nyilatkozott Kossuth a sajtóban és hiába bizonygatta, hogy Erdély a magyar korona integráns része, mely nélkül Magyarország nem Magyarország, saját hívei is elfordultak tőle és a Deák-féle kibontakozási tervekhez csatlakoztak. A magyar emigráció külföldi működése kétségtelenül aláásta Ausztria tekintélyét s a galaci fegyverszállítások, a katonaköteles magyar ifjak tömeges átszökése Romániába mind hozzájárult ahhoz, hogy a rendszer előbb-utóbb összeomoljék. A belső elégedetlenség is fokozatosan nőtt s a közös nyomás súlya alatt a horvát-magyar, román-magyar és szász-magyar barátkozás tünetei intő jelként figyelmeztették a kormányt. Az abszolút rendszer bukásához azonban legfoképen Ausztria külpolitikai és gazdasági helyzete vezetett. A solferinói vereség 1859-ben megingatta Ausztria uralmi helyzetét, a nagyhatalmi hóbort kiürítette az államkasszát, destruálta a hadsereget, amelyet már nemcsak a külső ellenség, hanem a belső viszályok miatt is állandó készenlétben kellett tartani. A belső elégedetlenséget növelte a konkordátum megkötése után 1859 őszén létrejött protestáns pátens, mely az evangélikusok és reformátusok ősi autonómiájára mért súlyos csapást. A kormány által elrendelt egyházkerületi gyűléseken indul meg a politikai élet s Deák passzív ellenállása tevőleges ellenállásba lendül át. Ilyen előzmények után jelent meg a konzervatív magyar főurak hatása alatt az 1860 október 20-i diploma számos legfelsőbb kézírat kíséretében. Ebben a császár lemondott az abszolutizmusról, helyreállította az országok i2 Asztalos Miklós i. m. 183. s köv. lapok. A tervezet szövegét lásd Kossuth „Iratai" VI. kötetének 9—13. lapjain.