Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)
IV. FEJEZET. Nemzetiségi jogunk alapelvei
rintük a nemzetiségi egyenjogúságról szóló törvény már ezzel a rendelkezésével egyenlőtlenséget teremt. Eisenmann helyesen mutat rá arra, hogy szükség van Magyarországon és Ausztriában is egy közös nyelvre s Magyarországon a magyar nyelv ezt a közvetítő szerepet a történelem és a relatív többség jogán igényelheti magának. Vannak, akik Svájc példájára hivatkoznak, ahol három hivatalos nyelv van, de Svájc és Ausztria-Magyarország helyzete e tekintetben nem hozható közös nevezőre. Svájcban csak három nyelv van, Ausztriában nyolc, Magyarországon hét. Svájcban mind a három nyelv fejlett világnyelv, míg Ausztriában és Magyarországon különbség van pallérozottság tekintetében az egyes nyelvek között. Svájcnak földrajzi fekvése és kiterjedése miatt nincs olyan nagy szüksége az egységre, mint Ausztriának és Magyarországnak. Az egyes tartományokban még elképzelhető a nyelvek közötti teljes egyenjogúság, de nehezen volna keresztülvihető az, hogy a parlamentben nyolc, illetve hét nyelven beszéljenek: Különben is Ausztriában a német nyelv a természetes „Verkehrssprache"', Magyarországon viszont, ha a magyar nyelvnek nincs is olyan általános érvénye, mint Ausztriában a németnek, a történelem erősebb, mint a teória. 1 Azt a jogot, hogy a magyar kormány az ország hivatalos nyelvét megállapítsa, még a trianoni szerződés is elismerte. (58. § 4. bek.) 2. A magyar államnyelv fogalmából elsősorban az következik, hogy a király uralkodási nyelve a magyar s a királyi jogok gyakorlása kizárólag magyarul történik. A törvények szentesítése, a koronázási hitlevél, az eskütétel, a trónbeszéd, a leiratok, az országgyűléshez intézett válasziratok, közvetlen királyi rendelkezések, mind magyar nyelven történnek. Mindezt elrendelte már az 1844: II, tc. 1., 2. és 4. §-a. Ezek a rendelkezések természetszerűen a kormányzóra is vonatkoznak, amilyen mértékben a kormányzó királyi jogokat gyakorol. 2 3. Már az 1844:11. tc. 2. §-a kimondta és az 1868:XLIV. tc. 1. §-a megismételte, hogy a magyar országgyűlés mindkét házának tárgyalási és ügykezelési nyelve a magyar. Ez alól a kiegyezési korban csak Horvát-Szlavonországok képviselőivel tettek kivételt, akik az 1868 :XXX. tc. 59. §-a értelmében a közös országgyűlésen és annak delegációjában a horvát nyelvet is használhatták. Tételes jogszabályaink közül egyedül a 4044/1919. M. E. rendelet 2. §-a rendelkezett úgy, hogy a magyar országgyűlésen (nemzetgyűlésen) a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok, akiket a szólás joga megillet, anyanyelvüket szabadon használhatják. A kormányrendeletnek ezt a részét azonban a 4800/1923. M. E. rendelet hatályon kívül helyezte s ezáltal az országgyűlés nyelve, mivel! Horvát-Szlavonország is elszakadt, kizárólag a magyar maradt. 1 Eisenmann i. m. 551—552. 1. jegyzet. 2 Kmety i. m. 148. 1.
