Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

IV. FEJEZET. Nemzetiségi jogunk alapelvei

ború és a forradalom; akkor döl el, hogy valamely törvény csak egy bizonyos adott politikai helyzet szükségleteit elégíti-e ki, vagy pedig ha nem is az örökkévalóság, de legalább is a maradandóság igényeit is ki tudja-e elégíteni? A nemzetiségi törvény úíjáról kétségtelenül letérést jelentenek a Magyar Népköztársaságnak a „ruszin (rutén) nemzet autonómiáikról", „a magyarországi német nép önrendelkezési jogának gyakorlásáról" és „Tótország — Slovenská Krajina — önkormányzatáról" szóló úgynevezett néptörvények. Ezekkel szemben elsősorban azt lehet felhozni, hogy azok olyan időben hozattak, amikor Magyarországon az alkotmányosság szünetelt s a magyar törvényhozás amint alkotmányos formák között össze tudott ülni, kitörölte ezeket a törvényeket a törvénytárból (1920:1. tc, 9. §). Ha azonban valakit nem elégít ki ez a közjogi érv, akkor arra is hivatkozhatunk, hogy ezek a törvények olyan időben születtek, amikor SL nemzetiségek egymásután mondták ki elszakadásukat Magyarországtól. A népkormányt — bármennyire alkotmányellenes is volt és nem tárgyalva azt a kérdést, hogy milyen felelősség terhelte az események felidézésében — e törvényekkel az a szándék vezette, hogy mentse, ami még menthető. Hasonló kísérletet javaslat formájában a legális magyar kormány kiküldöttei is tettek a békekonferencián Erdély megmentése érdekében. A törvények célja mindössze az volt, hogy az ország népeinek önrendelkezését a békekonferenciáig biztosítsák, tehát egy olyan provizóriumot teremtsenek, amely a békekonferencián „a szabad nemzeti autonómiák szövetséges rendszerén alapuló Magyarországára volna átváltoztatható. Ha ezeket a törvényeket abból a szemontból ítéljük meg, hogy velük akarták elkerülni, illetőleg megelőzni a trianoni katasztrófát, csak akkor válik érthetővé az 1868: XLIV. tc. útjáról való letérés. Letértek erről az alapról, amikor a ruténeknek és németeknek „nemzeti", a Tótföldnek területi önkormányzatot biztosítottak, annak legmesszebbmenő következményeivel együtt. Ezek a törvények azonban a végrehajtásig sem jutottak el, mert a nemzetiségi területek rövidesen idegen megszállás alá kerültek és Trianonban egészen más elvek alapján döntöttek Magyarország sorsa felett. A békeszerződésben Magyarországra rótt kisebbségi kötelezettségek nem érintették az 1868: XLIV. tc. alapelveit. A szerződés 58. cikke 5. bekezdésének első mondata a következőképen határozza meg a nemzetiségi törvényben is biztosított állampolgári jogegyenlőséget: „Azok a magyar államolgárok, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartoznak, jogilag és ténylegesen ugyanazt a bánásmódot és ugyanazokat a biztosítékokat élvezik, mint a többi magyar állampolgárok." A trianoni szerződés III. része VI. címének rendelkezései közül tulajdonképen csak a 60. cikk jelentett nóvumot, amikor a kisebbségi jogokat a Nemzetek Szövetségének védelme alá helyezte. Az újdonság nem a szerződésben biztosított jogokban van. amelyeket a magyar nemzetiségi törvény ötven évvel ezelőtt sokkal szabatosabb formában iktatott törvénybe, hanem a szankcióban,