Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

IV. FEJEZET. Nemzetiségi jogunk alapelvei

kai ellentmondást lát abban, hogy a nemzetiségek egyrészt egyenjogúak, de másrészt mégis a magyar nemzet tagjai, tehát csak a magyarok engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy az egyenjogúsított nemzetiségek terhére nemzetet alkossanak s így az egyenjogúság a magyarság és a nemzetiségek között nem áll fennt. Az egyenjogúságot különben is illuzóriussá teszik szerinte a második bekezdés korlátozásai s mivel a kormányzat és közigazgatás gyakorlati lehetősége s az igazság pontos kiszolgáltatása rendkívül nyújtható fogalmak, az egyenjogúság üres szóvá válik, a dolgok valódi állását pedig a „Herrschaftsordnung" fogalma fejezi ki.

29 Ettől a felfogástól már csak egy lépés van Seton-Watsonig, aki szerint Deák és Eötvös egyetértett Tisza Kálmánnal abban, hogy a faji kérdést csak asszimilációval lehet megoldani s csak a módszereik különböztek egymástól, mivel az előbbiek a nemzetiségi törvény megalkotásával a koncessziók és a kultúra útján akarták beolvasztani a nemzetiségeket.

30 Ennek az állításnak Deák és Eötvös minden egyes megnyilatkozása ellentmond. Több megértéssel találkozott a nemzetiségi törvény francia oldalon, ami azzal is magyarázható, hogy az 1868:XLIV. tc. a franciás nemzet-állam elvi alapján áll s a demokrácia és szabadelvűség szellemében akarja megoldani a nemzetiségi kérdést, ezeknek pedig a klasszikus hazája Franciaország. Eisenmann a törvényt nagyon liberálisnak mondja. „Ha elfogadjuk kiindulópontját, mely szerint a politikai nemzet egy és a nemzetiségek nem képeznek külön testet az államban, a részletintézkedések valóban nagylelkű szellemről és az igazság őszinte vágyáról tesznek tanúságot.

31 Vincenty szembehelyezi a nemzetiségi törvény végrehajtását Deák és Eötvös emelkedett szellemével.

32 Ugyanígy állítja szembe az 1868:XLTV. tc. szabadelvűségével a törvény kevésbbé liberális végrehajtását Ruyssen.

3s A németek közül Naumann szerint a törvény helyes elgondolását a későbbi torvények szűk keretek közé szorították.

34 Steinacker elismeréssel adózik Deáknak és Eötvösnek, mint akik becsületesen akarták a nemzetiségi törvényt, bár visszautasították a nemzetiségi követelések magvát, a területi önkormányzatot és politikai egyéniségük elismerését. Amit a törvény megadott — folytatja — az a magyarok jóakaratától függött s ez a jóakarat 1868 után kiapadt.

35 Isbert szerint a nemzetiségi törvényben az egyen29 Gumplowicz, L.: Das Recht der Nationalitáten und Sprachen in Oesterreich—Ungarn. 226—227. 1. — Ugyanígy Kremer, Alfred von: Die Nationalitátsidee und der Staat. Wien, 1885, 124. 1. 30 Beton—Watson, R. W.: Germán, Slav and Magyar. 37—38. 1. 31 Eisenmann, Louis: Le compromis Austro-Hongrois de 1867. 551. 1. 32 Vincenty, Charles: Les nationalités en Hongrie. 131. 1. 33 Ruyssen, Th.: Les minorités nationales d'Europe et la guerre mondiale. Paris, 1923, 310—311. 1. / 34 Naumann, Friedrich: Mitteleuropa. Berlin, 1915. Szerinte az 1868: XLIV. tc. „isfc gut in seiner Anlage, ein grosser Wurf aus einer ringenden .Zei%

..." 88. 1. 35 Steinacker, Harold: Die geschichtlichen Voraussetzungen des österreichischen Nationalitâtenproblems und seine Entwicklung bis 1867. Hugel-