Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)
IV. FEJEZET. Nemzetiségi jogunk alapelvei
lön nemzeti (állami) alakulás lehetőségét jelenthetné az állam egységének veszélyeztetésével". A nemzetiségi szabadságot ő is az egyéni szabadság egyik elemének és megnyilvánulásának tekinti, amelyet államunk alapjognak ismer el. Ez az alapjog biztosítja a honpolgároknak nemzetiségi hovatartozásukra való tekintet nélkül az egyenlő elbánást az állam részéről a polgári és politikai jogok és kötelezettségek tekintetében, kulturális téren az egyéni, illetve társadalmi működés szabadságát, valamint nyelvük használatát. 13 Mindezekből a véleményekből késégtelen, hogy az 1868:XLIV. tc.ben voltaképen nem a „nemzetiségi egyenjogúságról", hanem Csékey István kifejezésével az „állampolgárok egyenjogúságáról" 14 ' Molnár Kálmán szavaival „állampolgári egyenjogúságról" — vagyis még pontosabban „az állampolgárok nemzetiségre való tekintet nélküli egyenjogúsága'''-ról van szó. Ferdinandy ezt így fejezi ki : „az állampolgári jogegyenlőség a nemzetiség szempontjából felfogva."™ Viszont Molnár az egyetlen, aki de lege ferenda az egyes nemzetiségi csoportok személyi vagy területi alapon való közjogi egységének elismerését kívánatosnak tartja s ezáltal a kisebbségi kultúrák fejlődésének s a kisebbségi jogok biztos érvényesülésének közjogi garanciát kivan teremteni. 10 Ez a kérdés azonban már meghaladja az 1868:XLIV. tc. kereteit s ezért más helyen fogunk visszatérni :eá. Ferdinandy a törvény címe és bevezetése között ellentmondást lát. Utal arra, hogy az 1868:XLIV. tc. megalkotásakor a hivatalos nyelvre nézve már szentesített törvényeink voltak s így a kérdést csak abból a szempontból kellett volna szabályozni, hogy a nem magyar anyanyelvűek részére saját nyelvük hivatalos használata tekintetében kedvezmények adassanak. Az ellentmondás abban rejlik, hogy amikor a törvény bevezetése szerint a nemzetiségi egyenjogúság „egyedül az országban divatozó többféle nyelvek hivatalos használatára nézve" eshetik külön szabályok alá, a törvényhozó úgy látszik felfogni a kérdést, mintha az anyanyelvnek hivatalos nyelvként való használata nem következménye volna az állampolgárok egyenjogúságának, hanem megszorítása, tehát kivétel az egyenjogúság alól. Ez pedig logikailag érthetetlen, mert a törvény kiindulási pontja az egyenjogúság, amiből azt akarja következtetni, hogy kiki saját nyelvét is használhatja hivatalos nyelvül, amenynyiben az ország egysége megengedi azt. Ebben az értelemben úgy látszanék, mintha a magyar nyelv államnyelvvé tétele csorbítaná az állampolgárok természettől való egyenjogúságát s a magyar nyelv nem azért volna államnyelv, mert előző törvényeink azzá tették, hanem csak célszerűségi okokból, a kormányzás egységének 13 Tomcsányi Móric: Magyarország közjoga. 3. kiadás. Budapest, 1940, 227. és 226. 1. 14 Csekey István: A magyar nemzetfogalom. 42. 1. 15 Ferdinandy Gejza i. m. 283. 1. — Ugyanúgy Egyed István: La loi hongroise „des nationalités" c. munkájában. 123. 1. 10 Molnár Kálmán: Magyar közjog. 3. kiadás. Budapest, 1929, 168. 1. — V. ö. Bölönyi József: Magyar közjog. I. k. 187. 1.
