Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)
IV. FEJEZET. Nemzetiségi jogunk alapelvei
idegenek politikai beszervezése is csak a magyarságot vezető politikai akaratnak valló alávetést, de korántsem a csatlakozók faji vagy nyelvi sajátságainak feladását jelentette. „A bibliai tanítás és főleg a Róma-eszme korszerű köntösében tehát ez az ősi beállítottság szólal meg s így az Intelmek szavai nemcsak István korára, de egyben az egész magyar középkorra szóló érvénnyel kifejezik az idegenekkel és másnyelvűekkel — ma úgy mondanánk — nemzetiségekkel való bánásmódnak normáját." 6 Ebben a bánásmódban Szekfű Gyula szerint is „az eurázsiai türk és a nyugati keresztény gondolkodás" kapcsolódik össze. 7 A keresztény középkor azonban nem ismerhette a nemzetiségi kérdést mai formájában s ezért Szent István törvényéből sem lehet azt a következtetést levonni, mintha ő valamilyen modern kisebbségvédelmi elvet ajánlott volna fia figyelmébe. Az első magyar királynak szüksége volt az idegenekre, hogy azok keresztény hitre, földművelésre és iparra tanítsák a honfoglaló magyar katona-társadalmat. Ezért ruházta fel a hasznos idegeneket kiváltságokkal, a nélkül azonban, hogy államot alkotott volna belőlük az államban. Szent István országépítő nemzetiségi politikája nem azt a célt szolgálta, hogy a jövevények, mint idegen test maradjanak fenn az országban, hanem ellenkezőleg abból indult ki, hogy az idegeneket a magyarság kiművelésére kell hasznosítani. Erőszakkal senkit sem szabad magyarrá tenni, de ugyanakkor megteremtette az előfeltételeit annak, hogy a bevándorlók a magyarokhoz hasonuljanak, ha nem is nyelvben, de érzelmeik és munkájuk útján. 8 Ha tehát Szent István országlásából következtetést szabad levonni a mai korban követendő nemzetiségi politikára, akkor a sokat idézett és félremagyarázott 0 Beér József i. m. 90—91. 1. — A múlt századvég politikai bölcseletéből és gyakorlatából kiveszett a többnyelvű ország erősségének tudata. Kautz Gyula is az egy nemzetiségű országot igen előnyösnek tartja a tagok közti kötelékek, együvétartozásuk tudata, az alkotmány és kormányzat egysége szempontjából; Róma és Anglia is egy nemzetté válása után emelkedett naggyá és nemzetiségei olyan korban forrtak össze, amikor még nem volt nemzetiségi kérdés. (A politikai tudomány kézikönyve. 3. kiadás. Budapest, 1877, 98. 1.) 7 Szekfü Gyula: Állam és nemzet. Budapest 1942, 47. 1. Mályusz Elemér Auner Mihálynak egy megjegyzése alapján Szent István Intelmei VT. fejezetének 3. §-ában a „regnum" szót úgy magyarázza, hogy az nem az országot és annak lakosságát, hanem „a kormányzásban segédkezők csoportját, a királyi kíséretet, a famíliát" jelenti. Mivel a Gefolgschaft engedelmesebb eszköz az uralkodó kezében ha tagjai nem begyökerezett honfiak, hanem az uralkodó kegyétől függő idegenek, Szent István intése Mályusz szerint arra szólt, hogy a jó uralkodónak ügyelnie kell az erők megosztására. A sokat idézett mondás e szerint kormányzati elvet és nem nemzetiségi politikai tanácsot szögezett le. (A középkori magyar nemzetiségi politika. Századok LXXIII. évf., 1939, 448. 1.) A divide et impera elvének Szent István Intelmeibe való belemagyarázása olyan feltevés, aminek a tudományos bizonyításával Mályusz adós maradt és kitűnő tanulmányában legfeljebb arra vonatkozóan találunk adatokat, hogy a középkor magyar nemzetiségi politikája változó és a mindenkori viszonyokhoz alkalmazkodó volt. 8 Mikó Imre: Szent István nemzetiségi politikája. Ellenzék 1941 augusztus 23-i sz. (LXII. évf. 192. sz.)
