Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

IV. FEJEZET. Nemzetiségi jogunk alapelvei

szentistváni gondolat gr. Teleki Pál szavaival „a népek megértésének, a népek helyes és józan vezetésének állameszméje ezen a területen, amelyen élünk s amelyet politikailag a nagy király szervezett meg. Tehát a Dunamedence rendjének az állameszméje. Egységes, összetartozó terület állameszméje, amely mindenfajta közös embereket közös életbe, egységes életformában, együttes közös törekvésekben — amelyek ebből folynak — és közös érdekekből közös boldogulásra fog össze és vezet tovább."

9 Amennyire sokat idézik ma a szentistváni gondolatot, annyira feledésbe ment mindaz, ami a birodalomalapítás óta a magyar nemzeti eszme fejlődésében történt. Már a subnacionalis korban kialakult a natio szónak egy olyan értelme, mely a nyelvet tekintette egyetlen ismérvnek és a ruténeket, szlávokat, oláhokat nem számította a magyar nemzethez s a XIII. század közepén okleveleink már a „magyar nemzet államá"-ról (Hungáriáé nationis regnum) beszélnek.

10 Az egykori oklevelekben szereplő natio kifejezést veszik jogalapnak nemzetiségeink a XVIII. és XIX. században s ezáltal azt kívánják bizonyítani, hogy már a keresztény középkorban politikai nemzetet alkottak, amitől az idők mostohasága fosztotta meg őket. A natio azonban mindvégig néprajzi fogalom maradt Magyarországon, közös származású és ugyanazon nyelvet beszélő közösség és sohasem a nemzetet, hanem a népet jelentette.

11 A rutén, szláv, oláh natio tehát sohasem képezett történelmünk folyamán közjogi értelemben vett nemzetet s ezért az 1868:XLIV. tc. megalkotásakor hangoztatott nemzetiségi követeléseknek Magyarországon semmi történelmi alapjuk sem volt. A magyar középkor krónikásai által kialakított hun-szittya monaakör és a defensio Christianitatis hivatástudata Werbőczy István munkásságában találja meg szintézisét s a nagy történelmi távlatot megnyitó, de ugyanakkor a kisnemesi törekvések friss korszellemétől áthatott populus Werbőczyanusban több mint három évszázadra ő határozta meg az új magyar nemzetfogalmat. Werbőczy Hármaskönyve II. részének 4. címe a következőképpen hangzik: „Kiket értünk a nép (populus) és kiket a köznép (plebs) elnevezés alatt? E helyen pedig a nép neve és elnevezése alatt egyedül a főpap és báró urakat és egyéb mágnásokat s a többi nemeseket kell értened, de nem a nem nemeseket. 1. §. Noha e kifejezés: nép minden nemest és nem nemest egyaránt felölel, mindazáltal a nem nemesekről (kiket a köznép elnevezés alatt értünk) e részben célunkhoz képest szó sincsen. 2. §. Mert miként a nem a fajtól, úgy különbözik a köznép a néptől. Mert a nép elnevezés magába öleli az összes nemeseket, úgy a mágnáso9 Gr. Teleki Pál: Magyar nemzetiségi politika. 6. 1. 10 Csekey i. m. 29—30. 1. 11 Joó Tibor: A magyar nemzeteszme. Budapest évsz. nélk., 59. tr 21* 323