Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

III. FEJEZET. Nemzetiségi politika a kiegyezéstől napjainkig

áttérést ő vitte keresztül az egyházi főhatóságokhoz tartozó iskolákban. De tervbe vette az anyanyelv tanítását nemcsak az elemi iskolákban, hanem a polgári és kereskedelmi iskolákban, valamint a középiskolákban is. Vitathatatlannak tekintette a szülő iskolaválasztási jogát és szigorú büntetést helyezett küátásba azok számára, akik az apát elhatározásában hatósági vagy más úton befolyásolni merészelnék. Ez efllen épen olyan határozottan állást foglalt, mint azoknak a túlbuzgósága ellen, akik nemzetiségi vidékeken magyar iskola felállítása érdekében aláírásokat gyűjtenek. Ugyanakkor* azonban nyitva tartotta a lehetőséget, hogy ha a szülő álláspontja önként megváltozik, más iskolába is beírathassa gyermekét, mint ahol az tanulmányait megkezdte. Az iskolától elvárta, hogy az anyanyelvükön államhűségre nevelje a gyermekeket, államhűség alatt" pedig nem csupán a törvények tiszteletben tartását értette, hanem a közös hazához fűző, kiolthatatlan, lényünkből való hűséget. „A magyar állam — miként századokon át — ma is a soknyelvű, több nemzetiségből való magyar nemzet állama. Az államhűség: ehhez a nemzethez való hűség és ehhez hozzátartozik a különböző nemzetiségűeknek egymáshoz való hűsége, műit hazafiúi kötelesség.

17 Az iskoláztatás mellett a nemzetiségek nyelvhasználatára fektette a legnagyobb súlyt. E célból a közigazgatásban és az alsóbíróságoknál a tolmácsrendszer leépítését hangsúlyozta és e helyett a köztisztviselőktől a nemzetiségi nyelvek elsajátítását követelte meg. Sokszor ismételte, hogy a magyar kormány nem kolonizálni akar a visszatért nemzetiségi vidékeken, hanem azért küld magyar vidékről nemzetiségi területre tisztviselőt, katonát, kereskedőt, mert országot akar építeni közös életfelfogásban és együttműködésben. A magyar államiság képviselője csak saját nyelvén keresztül tudja a nemzetiségi állampolgárok bizalmát megnyerni. Amíg az utódállamokban a. köztisztviselőknek megtiltották a kisebbségi nyelvek használatát, a magyar közalkalmazottakat pedig államnyelvvizsgák ürügyével távolították el a hivatalokból, .addig Teleki a nemzetiségi nyelvek ismeretét az állami tisztviselőknél minősítő kelléknek írta elő és csak megfelelő nyelvvizsga letétele ellenében volt hajlandó a nemzetiségi vidékek tisztviselőit véglegesíteni. Teleki Pál a tudós és az államférfi egyaránt nemzetnevelőnek érezte magát s az ország népét a nemzetiségi kérdés helyes szemléletére és kezelésére akarta ránevelni. A nemzetiségi kérdést két kártékony típus mérgesítette el Magyarországon: az államsovinista és a nemzetiségi agitátor. Az egyik a vadul lelkes „se iát, se hall" ember, a másik az üzletember, akinek „ebből élek" a jelszava. Ezeket igyekezett kikapcsolni a nemzetiségi kérdés kezeléséből és helyettük a közvéleményt és elsősorban a fiatalságot akarta átvezetni egy megértőbb, konciliánsabb, több szereteten alapuló gondolkodás síkjára. Ezt a hosszú és az egyéni meggyőzés formájában 17 Gróf Teleki Pál: Magyar nemzetiségi politika. Budapest, 1940, 28. -L 20* 307