Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

III. FEJEZET. Nemzetiségi politika a kiegyezéstől napjainkig

koznak, a nemzetgyűlés előzetes hozzájárulását kell kieszközölnie. A trianoni békeszerződés 54—60. cikkeiben a kisebbségek védelmére vállalt kötelezettségek végrehajtásáról tehát a magyar kormánynak kellett gondoskodnia. Az evégből szükséges rendelkezések kétségtelenül a törvényhozás tárgyait érintették s ezért a rendeleti úton való szabályozáshoz a nemzetgyűlés hozzájárulására is szükség volt. A nemzetgyűlés már az 1920:1. tc. 10. §-ában felhatalmazta a kormányt arra, hogy az 1919 augusztus 7-e óta a jogrend és a jogbiztonság helyreállítása végett alakult kormányok és tagjaik rendeleteit „a szükséghez képest hatályon kívül helyezhesse, módosíthassa vagy kiegészíthesse". De ugyanakkor utasította a kormányt, hogy amennyiben e rendelkezések a törvényhozás hatáskörébe tartozó ügyekre vonatkoznak, mielőbb megfelelő törvényjavaslatokat terjesszen a nemzetgyűlés elé. A kormánynak tehát volt egy felhatalmazása a trianoni szerződés végrehajtására és egy másik, az 1919 augusztus 7-e előtti rendeletek módosítására. Az 1920:1. tc.-ben kapott felhatalmazás csak arra terjedt ki, hogy a kormány bizonyos rendeleteket — köztük a 4044/1919. M. E. sz. rendeletet is — rendeleti úton hatályon kívül helyezzen, módosítson vagy kiegészítsen, amennyiben azok rendelkezései nem tartoznak a törvényhozás hatáskörébe. A 4800/1923. M. E. sz. rendelet megalkotásánál azonban arra is tekintettel kell lennünk, hogy a trianoni szerződés 54. cikke értelmében „Magyarország kötelezi magát arra, hogy a jelen címben foglalt rendelkezéseket alaptöryényekül ismeri el..." Ez a rendelkezés, amelynek a végrehajtását laz 1921:XXXIII. tc. 2. §-a a kormányra bízta, eldönti azt a kérdést, hogy a 4800/1923. M. E. sz. rendelet törvényhozási tárgyat szabályozhatott-e rendeleti úton? A trianoni szerződés ugyanis nemcsak, hogy törvény, hanem alaptörvény jellegűnek mondta ki a szerződés 54—60. cikkeit s ha a magyar közjog nem is ismeri a merev alkotmányú országokban annyira éles különbséget alaptörvény és rendes törvény között, a szerződésnek ez a rendelkezése legalább is bizonyos nyomatékot ad a békediktátum kisebbségvédelmi rendelkezéseinek. E rendelkezések alaptörvény jellegéből következik, hogy ezekkel szemben semminemű törvény, rendelet, vagy hivatalos intézkedés nem lesz ellentétben és nem lesz hatályos. A szövetséges és társult főhatalmak ezt a rendelkezést azért vették fel a kisebbségi és békeszerződésekbe, nehogy az egyes államok belső törvényhozása e rendelkezéseket a kisebbségek kárára megváltoztathassa. Magyarországon a helyzet azonban épen az ellenkező volt, mert az 1868: XLIV. tc. a nemzetiségi jogokat a trianoni békeszerződésnél sokkal tágabb értelemben biztosította. A magyar törvényhozás és a kormány csak arra vállalt kötelezettséget, hogy a szerződés 54—60. cikkeit végrehajtsa s ezt az alkalmat felhasználhatta volna, hogy szabaduljon az 1868:XLIV. tc.-nek a trianoni békeszerződésben vállalt kisebbségvédelmi kötelezettségein túlmenő rendelkezéseitől, amelyek a magyar közigazgatást és törvénykezést terhelték. A 4800/1923.