Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

III. FEJEZET. Nemzetiségi politika a kiegyezéstől napjainkig

között s állását az 1920:1. tc. 6. §-a törvényesítette. A nemzeti kisebbségi miniszteri feladatkört Bleyer 1920 december 16-án tör­tént lemondása után gr. Teleki Pál miniszterelnök, Gratz Gusztáv külügyminiszter, majd ismét Teleki Pál s végül a Bethlen-kormány alatt gr. Bánffy Miklós külügyminiszter látta el, akinek 1922 decem­ber 19-én történt lemondása után nem neveztek ki több nemzeti kisebbségi minisztert. Amikor a Friedrich-kormány és a helyébe 1919 november 25-én lépett Huszár Károly kormánya a 4044/1919. M. E. sz. és annak végrehajtásáról szóló rendeleteket hozta s tárcanélküli kisebbségi miniszteri hivatalt rendszeresített, a békekonferencián nem dőlt még el Magyarország sorsa. A magyar delegáció csak 1920 január 5-én indult útnak gr. Apponyi Albert elnöklete alatt Parisba. A békedelegáció kész tervekkel jelent meg a konferencián s az erdélyi kérdést tárgyaló VIH. számú jegyzéket 6 a békefeltételek átvételét megelőzően, már január 14-én, több más irattal, köztük a nemzeti­ségi kérdés parlamenti történetének vázlatával 7 együtt átnyújtották a konferencia illetékes szerveinek. Január 15-én kapta kézhez a magyar delegáció a békefeltételt s utána adta még pótlólag át a Délvidékről szóló XII., a rutén kérdést tárgyaló XHL, a szlovák kérdést tartalmazó XIV. és a Nyugat-Magyarországra vonatkozó XV. számú jegyzéket. Amikor a magyar békeküldöttség Parisban megjelent, az ország nagy területei idegen fegyveres megszállás alatt álltak, az ország szívében pedig még folyt a Horthy JNiiklós 1919 november 16-án Budapestre történt bevonulásával megindult tisztogatás. Parisban ezalatt a győztes nagyhatalmak és kis kapzsi szövetségeseik már kész helyzetet teremtettek s a gazdasági blokád és fegyveres meg­szállás minden borzalmával fenyegették Magyarország megmaradt részeit, amennyiben a magyar kormány nem írná alá a békefelté­teleket. Ebben a tragikus helyzetben a magyar békedelegáció sem ragaszkodhatott továbbra is mereven a status quo ante-hoz, hanem megkísérelte olyan kompromisszumok felvetését, amelyek a magyar­ság érdekeit a népek önrendelkezési jogával össze tudták volna egyeztetni. Ezek a tervezetek, ha le is térnek a nemzetiségi törvény által kijelölt útról, mégis fontos kortörténeti dokumentumot szol­gáltatnak arra vonatkozóan, hogy a magyar kormány mint egykor az államegység és az egyéni szabadság, úgy most az új koreszme, a nemzetiségi elv és a népek önrendelkezési joga alapján is haj­landó lett volna a nemzetiségi kérdést gyökeres megoldáshoz segíteni. Az Erdélyre vonatkozó jegyzék abból indul ki, hogy e kérdés­ben nemcsak Magyarország és Románia, hanem az erdélyiek véle­ményét is meg kell hallgatni. Erdély történetének és népeinek vizs­gálata után a jegyzék arra a konklúzióra jut, hogy Erdély föld­rajza, néprajza és szelleme sok tekintetben hasonlóságot mutat 6 Les négotiations de la paix hongroise. I. k., Note VIII., 136—153. 1. 7 U. o. Note IL, Annexe 37., 111—113. ï.

Next

/
Thumbnails
Contents