Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

III. FEJEZET. Nemzetiségi politika a kiegyezéstől napjainkig

zetiségek képviselőinek igen jelentős része nem fogadta el a Deák és Eötvös által nyújtott baráti jobbot s nem helyezkedett arra az alapra, amelyen a magyar állam a nemzetiségi jogoknak teljességét lett volna hajlandó biztosítani számukra. A nemzetiségek egy része már a javaslat részletes tárgyalásán sem vett részt, a törvény életbelépése után pedig passzivitásba lépett. A románok az 1869 március 7-i szerdahelyi értekezletükön mondták ki a passzivitást Erdélyre vonatkozóan s megalakították a román nemzeti pártot,, melynek élén egy Macellariu vezetése alatt álló huszonöttagú bizottság állott.

2 A pártot a hatóságok feloszlatták, de a következő választáson a magyarországi románok — akiket a passzivitás nem érintett — résztvettek, vezetőik: Babes Vince és Mocsonyi Sándor pedig az országgyűlésen szálltak síkra a román érdekekért. Volt ugyan az erdélyi románoknak is egy csoportjuk, amely Saguna vezetésével az aktivitás álláspontjára helyezkedett, de amikor Lónyai miniszterelnök tárgyalásokba kezdett velük, olyan követeléseket támasztottak, amelyek messze túlhaladták a nemzetiségi törvény kereteit s ezért a békülési kísérlet nem is vezetett eredményre.

3 A románokat a passzivitásba követte a tótok egy része, akik még mindig a túrócszentmártoni határozat alapján állottak. A nemzetiségi törvény tárgyalása közben kivonult szerbek a románokéval ellenkező taktikát követtek, amikor résztvettek az 1869. évi választáson s a következő országgyűléseken a legélesebben szembefordultak a kiegyezéssel. Miletics Szvetozár és Polit Mihály az országgyűlésen a pánszlávizmussal fenyegetőztek és újabb találkozást ígértek a magyaroknak — Philippinél. Ha a szerb egyházban az új pátriárkaválasztássalj a kormány számára kedvezőbb légkör is alakult ki, a szerbek képviselői nem tagadták Szerbiával fenntartott kapcsolataikat, ami a Balkánon 1876-ban lejátszódott események után oda vezetett, hogy Müeticset felségárulás címén öt évi börtönre ítélte a magyar bíróság. A nemzetiségek tehát ahelyett, hogy az 1868:XLIV. tc.-ket Magna CTiarfájuknak tekintették volna és annak kiszélesítésére egyesítették volna erőiket, nem fogadták el azt az alkotmányos alapot, melyet a magyarság a kiegyezés és a liberalizmus jegyében félajánlott nékik, hanem ahelyett, Szerbia és Románia megerősödésével párhuzamosan, külföldi fajrokonaiknál kerestek segítséget nemzeti célkitűzéseik megvalósításához. Ez a körülmény csak megerősítette a magyarság körében azokat a nacionalista irányzatokat, amelyeknek az önérzetét a kiegyezés sikere amúgyis felduzzasztottá. Ha a nemzetiségek nem akarnak az egységes magyar politikai nemzet tagjai lenni, akkor a közvélemény természetesnek vette, hogy 2 Geschichte der Rumánen. Herausgegeben von Ladislaus Gáldi und Ladislaus Mákkai. Budapest, 1942. Zoltán Tóth: Die Siebenbürger Rumánen im XIX. Jahrhundert. 348. 1. 3 Jancsó Benedek: A román irredentista mozgalmak története. Budapest, 1920, 86—87. 1.