Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

III. FEJEZET. Nemzetiségi politika a kiegyezéstől napjainkig

az azzal járó jogok teljességét se nyerjék el.

4 A szabadelvű kormányok azonban ott tévedtek, amikor nem tettek különbséget nemzetiség és nemzetiség között s nem igyekeztek megnyerni még azokat a nemzetiségeket sem, amelyek az 1868:XLIV. tc.-ket magukra nézve kötelezőnek fogadtak el. A magyarországi németségnek ebben a korban még nem voltak a magyarságtól eltérő nemzeti célkitűzései s egyedül az erdélyi szászok akarták megőrizni ősi kiváltságaikat és zárt nemzeti közösségüket. Ez azonban a liberalizmus államszemléletével nem volt többé összeegyeztethető. A szász képviselők a nemzetiségi törvény megalkotása után nem vonultak passzivitásba, sőt a Deák-párthoz csatlakoztak, de ezzel sem tudták elhárítani azokat a kormányintézkedéseket, amelyek a közigazgatás korszerűsítése következtében a Királyföld területi különállásának megszüntetéséhez vezettek. Tisza Kálmán erős keze, amire olyan szükség volt, amikor a nemzetiségi irredenta kilengéseit kellett megfékezni, most a kelleténél nagyobb szigorral csapott le s az eredmény az lett, hogy a szász képviselők egy része elhagyta a kormánypártot, Szebenmegye pedig a kormány vád alá helyezésére hozott határozatot. Hiába ismerte el a szász képviselők Rannicherféle kisebbik csoportja, hogy a javaslat sajnálatos ueryan, de az államnak a maga szuverenitásánál fogva joga van ilyen intézkedés foganatosítására s hiába lett a törvényjavaslat előadója a szász Wàchter, a szász közvéleményben súlyos visszahatása volt az 1876 :XH. tc.-nek. E szerint a szász egyetem közművelődési célú jogi személlyé alakul át s vagyonának jövedelme a területén élő tulajdonos lakosság javára vallás- és nyelvkülönbség nélkül fordítandó. Mivel pedig a Királyföld területén a románság abszolút többségben volt, a törvény annak a nemzetiségnek a malmára hajtotta a vizet, amelyiktől egyedül kellett komolyan féltem Erdélyt

5 Céltudatos nemzetiségi politika az ellenzéki köröket sem hatotta át. A sovinizmus leghangosabb szónokai a függetlenségi politikusok voltak, de ugyanakkor ennek a tábornak a vezetői az ellenkező végletbe is átlendültek. 1870-ben Irányi Dániel, Simonyi Ernő, Kállay és Madarász a nemzetiségi vezérférfiakkal, Mocsonyival, Mileticosel és Hodosiuval törvényjavaslatot dolgozott ki, mely messze túllépi az 1868:XLIV. tc. határait. A függetlenségi javaslat egyenjogú történelmi nemzeteknek isme» el Magyarországon a magyarokat, románokat, szerbeket, tótokat, ruténeket * Krisztics Sándor a nemzetiségi törvény körüli frontváltozást azzal magyarázza, hogy a kiegyezés után fellendült magyarság irányába erős asszimiláció indul meg. Ennek hatása alatjt az országgyűlés belátta, hogy ahol erö van, ott az 1868: XLIV. tc. a beolvadást legfeljebb hátráltathatja, tehát van olyan természetes alap, amire a törvénnyel szemben is helyezkedni leheti A nemzetiségek vezetői viszont belátták, hogy népük az asszimilációnak alig tud ellenállani, a nemzetiségi törvény nem tudja őket a beolvadástól megvédeni. Ennen a kölcsönös letérés az 1868: XLIV. tc. alapjáról (Nemzet és állam. Budapest, 1914, 319. 1.). 5 Gratz Gusztáv i. m. I. k., 193—195. 1. — Mikó Imre: Huszonkét év. 1918—1940. Budapest, 1941, 181. 1.