Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

II. FEJEZET. A nemzetiségi törvény megalkotása

szólásszabadság védelme alatt gyakran túltehették magukat az állampolgársággal járó köteles tisztelet és hűség kívánalmain. A többségi javaslatok hívei az érvekre érvekkel válaszoltak. Az egységes politikai magyar nemzet gondolata (Deák) a honfoglalásban gyökerezik (Tisza) s ezt az elvet még a kisebbségi javaslatot megszavazó Papp Zsigmond is elfogadja; a nemzetiségi kérdést úgy kell megoldani, hogy a nemzetiségi polgárok ne csak a maguk megyéjében, hanem az egész országban szabadok legyenek, mert a cuius regio elve csak testvérháborúhoz vezet (Eötvös) ; a kollektív jogok az ország szétdaraboiását idéznék elő (Bartal), Magyarország felbomlásának csiráját hordják magukban (Kvassay); a kisebbségi javaslat értelmében egyik nemzetiség a másikon uralkodnék (Eötvös), s az a középkorba vinne vissza (Húnfalvy) ; e helyett a hon polgárainak a magyar nyelvben kell egyesülniök (Pap Simon), amely számára nem szupremáciát, csak közvetítő szerepet biztosít a javaslat (Tisza), mert a nemzetiségi törvény sokkal jobb, mint a magyar nyelvtörvények (Tisza) s Deák bőkezűbb volt, mint a karlócai gyűlés (Madocsányi) ; a románok irredenták (Madocsányi), pedig műveltebbek, mint a román fejedelemségek lakói (Tisza), a dalmaták viszont büszkék arra, hogy a magyar nemzethez tartozhatnak (Czorda) ; a nemzetiségi törvény mellett legfeljebb az a nemzetiség hal meg, amelyben nincs vitalitás (Tisza) ; a magyarság pedig nem mehet tovább az engedmények terén, mert bár kész meghalni a haza romjain, azt nem rombolhatja le sajátmaga (Tisza és más vonatkozásban Deák). Ezek az érvek ütköztek össze a nemzetiségi törvényjavaslat általános vitája során, amelyet következő fejezetünkben ismertetünk.