Farkas Gábor: A megye, a város és a község igazgatása magyarországon (Budapest, 1992)

II. KÖZIGAZGATÁSI REFORMTÖREKVÉSEK 1945-1948

arra, hogy az önkormányzati választásokat a politikai pártok ne a maguk számára használják ki.

164 A Parasztpárt újólag kénytelen volt kifejteni nézeteit a vármegyéről és további konkrét érveket sorakoztatott fel felszámolására. A Parasztpárt szerint a mai vármegye értelem és cél nélküli területi egység. Különösen az önkormányzat hiányát emelte ki, melynek pedig döntő szempontnak kellene lenni egy területi önkormányzatban. A vármegyében hiányoztak azok a feltételek, melyek a teljes önkormányzati élet kibontakoztatásához szükségesek lettek volna. Ezen a hiányon nem segített a felszabadulás utáni újjászervezés sem. 1945-ben a vármegyék élére általában baloldali politikai beállítottságú emberek kerültek, többségükben munkás-, parasztszármazásúak. A dzsentriket felváltó új vármegyei garnitúra azonban képtelen volt a legfontosabb közigazgatási kérdést, a népi önkormányzatot megvalósítani. Az volt a Parasztpárt általános véleménye, hogy a radikális elem, amikor bekerült a közigazgatás polgári kereteibe, maga is belekényszerült annak hamis és torz világába. Az 1945-ben és utána a közigazgatás szférájába került baloldaliak alkalmasak voltak a munkára, de a szervezeti keret gátolta a tehetség kibontakoztatását, a baloldali tevékenység következetes érvényesítését, így a vármegye lett az a szervezet, amely funkcionálásával gúzsba kötötte az önkormányzati fejlődést városi és községi szinten is. Eklatáns példa erre a laikus elem előretörése a vármegyében. A laikus elemnek a szakkérdések eldöntésében kevés szerepe lehet. Úgy látszik viszont, hogy a koalíciós erőviszonyok fenntartása igényelte, hogy megfelelő szakkáder hiányában a legfontosabb közigazgatási posztot, az alispánit, a polgármesterit is laikussal töltsék be. A törvényhatóságok megválasztott első tisztviselőihez viszont — hivatkozva az önkormányzati jogokra — a vármegyék, a thj. városok, a megyei városok közönségei ragaszkodtak, sok esetben szembeszálltak a központi kormányzati rendelkezésekkel is. A törvényhatóságban immár két laikus (másik a főispán) küszködött néha egymással, néha a közigazgatás nehezen megoldható feladataival. A Tolna vármegyei önkormányzat felfüggesztése után a belügyminiszter új alispánt nevezett ki, holott a törvényhatósági bizottság 1945. október 16-án már választott alispánt. Ezt azonban a belügyminiszter nem vette figyelembe, így a vármegyének két alispánja lett, akik egyszerre funkcionáltak is. Néhány hét elteltével a kinevezett alispán otthagyta állását és visszautazott a fővárosba. A kinevezett alispánt a vármegye tisztviselői kara nem támogatta, de felsorakozott a szociáldemokrata párti választott alispán mellett. A vármegyei szervezet nem vette figyelembe az évszázados kulturális, gazdasági tradícióval rendelkező városokat. A nagybirtok ezzel az elzárkózással is igyekezett elkülöníteni magát a polgári elemtől. 1944 után azonban ezek az osztályuralmi szempontok nem játszottak szerepet, így szükségtelennek mutatkozott, hogy a város elszigetelten éljen a vármegyében. Feladat inkább az lett, hogy a városok, azután urbanizáltságukban meglehetősen előrehaladott nagyközségek vonzáskörzetüket terjesszék ki azokra a településekre is, melyek közigazgatási határaikon túl feküsznek, de társadalompolitikai, gazdasági szempontból egyébként a városra vannak utalva. Példaként említi meg Erdei Ferenc, hogy Csongrád vármegyében valóságos gazdasági és társadalmi egységet Szeged, Hódmezővásárhely és Szentes városok és ezek vonzáskörzetei alkotnak. Példaként hozható fel az ország nyugati vármegyéi közül Zala is, ahol 10 járás létezett, de ténylege164 Új Ember c. újság, 1946. szept. 22.