Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)

1. Történeti segédtudományok

1.4. Pecsét-és dmertan ■ 67

keresztet alkot. A görögkereszt függőleges és vízszintes szára egyforma hosszú, a latinkereszt függőleges szára hosszabb. A kettős kereszt már több mint nyolc évszázada szerepel királyaink pajzsán, illetve Magyarország címerében. (Nyugat-Európában lotaringiai kereszt néven ismerik.) A később Málta szigetére költözött (jeruzsálemi) Szent János-lovagok (máltaiak, johanniták) jelvénye a szélesedő szárai szélén hosz- szabb máltai (nyolcágú) kereszt. A Jeruzsálemi Szentsír Lovagrend jelvénye az ún. Bouillon-kereszt, azaz a Krisztus öt sebét jelképező, egyenlő szárú kereszt, szárai között négy kis kereszttel. Száraik végződéséről kapták nevüket a háromszögvégű, rutavégű, mankós, félmankós, horgonyvégű, nyílvégű („nyilas”) stb. keresztek.

A címerképek, heroldalakok kialakításánál hazánkban két fémet, az aranyat és az ezüstöt, valamint négy színt, a vöröset, a kéket, a zöldet és a feketét szerepeltették. Fekete-fehér ábrákon az aranyat pontokkal, az ezüstöt üres mezővel, a vöröset függőleges, a kéket vízszintes, a zöldet haránt-, a feketét egyidejűleg alkalmazott vízszintes és függőleges csíkozással vagy a mező befeketítésével jelenítették meg. E heraldikai színeken felül (pajzson kívüli alkotóelemeknél) a bíbort is használták, más színek (természetes szín, narancs-) csak természetes címerképekben fordulnak elő. Ugyancsak igen ritkán jelentek meg hazai címerpajzsainkon a nyugat-európai heraldikában jóval divatosabb bundabőrök, a hermelin, az ellenhermelin, a mái, illetve az evet és a fordított evet.

Címerkép formájában a valós és a képzeleti világ bármely tárgya címerpajzsra kerülhet, ezért a címerképeket gyakorlatilag lehetetlen rendszerbe foglalni. A régebbi címerművészet általában valamilyen idealizált, a valóságtól eltérő módon jelenítette meg a címerképeket, az élethű ábrázolásra való törekvés inkább kivételnek (például magyar jellegzetességnek) számított. Pajzsra helyezésüknél az a szemlélet volt irányadó, hogy igyekezzenek a rendelkezésre álló felületből a lehető legnagyobb részt kitölteni. Ehhez járult még az élő heraldika korában (azaz a középkorban) az a célkitűzés, hogy (a harcmezőn) a címerek minél távolabbról felismerhetők legyenek. Ezért alakult ki az a máig is érvényes elv, hogy a címerképek fő alakjaiban „fémre fém és színre szín”, azaz fém mellé fém, szín mellé szín nem kerülhet. Mindezek a megkötések azzal párosultak, hogy a címereken nem használatos színek helyett a hozzá legközelebbi heraldikai színt vagy fémet emelték a pajzsra. A végeredmény egy sajátos heraldikai ábrázolási módot eredményezett. A címerképek karakterisztikus jegyeit eltúlozva rajzolták: a sas karmai és csőre, a fák gyümölcsei és levelei, a nyílvessző hegye és farktollai stb. nagyobbak lettek a címeres ábrázolásokon, mint a valóságban.

A címerképek általában a címert nyerő embert, illetve kiváltságolt testületet állítják a középpontba és előszeretettel használnak szimbólumokat. (így a daru az éberség, a várfal/városfal a polgárok erősségének a kifejezője, stb.) Gyakoriak az uralkodó dinasztiára (Habsburgok sasa), a tulajdonos nevére (Kecskemét kecskéje) utaló címerképek, a céhes ipar szerszámaira, munkadarabjaira utaló ábrázolások (olló, csizma stb.).

A címerpajzsokat igen gyakran kísérik rajtuk kívüli heraldikai elemek: különböző típusú sisakok, körülöttük lobogó különböző színű kendők (sisaktakarók). A sisakok felett többnyire 3-5 lombú koronából kinövő, gyakran a címerábrával azonos