Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)

1. Történeti segédtudományok

62 ■ 1. Történeti segédtudományok

tudta nélkül állították ki a kérdéses adománylevelet (iratot). Ugyancsak a hitelesítést szolgálta, hogy olykor az oklevélre függesztett pecsét hátlapjára még egy kisebb, ún. ellenpecsétet (contrasigillum) helyeztek, vagy az adományozó pecsétgyűrűjét ellenőrző pecsétként az előlap mezejébe nyomták be. Egy-egy uralkodó, fő méltóságviselő tehát már viszonylag korán egymással párhuzamosan több pecsétet használt. Ezek nyomóit többnyire különböző személyek őrizték, ami egyrészt megnehezítette a visszaéléseket, másrészt lehetővé tette, hogy a fejedelmi személyek irodája (kancelláriája) egymástól függetlenül működő osztályokra szakadjon.

A pecsétnyomó mindig valamilyen kemény anyagból (bronzból, sárgarézből, ezüstből, pecsétgyűrű esetén aranyból, különböző kövekből [gemmából], elefántcsontból, fából, az újkorban vasból és acélból) készült. A pecsétábra negatív képét többnyire közvetlenül vésték a pecsétnyomó lapjába, olykor azonban külön kis (fém-) lapocskát használtak erre, és ezt erősítették rá az - ilyenkor nemegyszer más anyagból készült - nyomó megfelelően kialakított felületére.

A pecsétnyomók alakja (a pecsétgyűrű kivételével) leggyakrabban a modern (gumi-) bélyegzőkére hasonlít. Az ellenálló fémbélyegzők előnye az volt, hogy a tetejükre mért kalapácsütések hatására az aláhelyezett puha fémre is át tudták vinni a megfelelő ábrázolást. A kis felületű, képlékeny (meglágyított) viaszba pecsételésnél bőségesen elegendő volt a kéz nyomásával kifejtett erő. A kettős viaszpecsét (sigillum duplex) számára készített nyomón olykor az elő- és a hátlap negatív vésetét viselő lapokat összekötötték, és így azonos állásban rögzítették. (A nyomó így a két lapja közé helyezett pecsétanyag elő- és hátoldalán egyszerre hagyott nyomot.) A festékes gumibélyegzők használata Nyugat-Európában a XVIII. század végétől kezdett terjedni, hazánkban a XIX. század második felében szorították háttérbe a vésett (vas- és acél-) nyomókat.

A nagy forgalmú (királyi, nagybírói) kancelláriák a XIII-XIV. századtól már rendszeresen használtak a nagy- (autentikus) pecsétek mellett kisebb átmérőjű („kis-", „kisebb”, „titkos”, „közép-”, „gyűrűs” stb. megnevezésű) pecséteket. Ha a nagypecséttel kellett megerősíteni rövidebb (kisebb felületű) oklevelet, csak ábrájának a felső részét, a pecsétfőt (caput sigilli) nyomták rá az oklevélre. A tulajdonos halála vagy a forgalomból kivonás után a pecsétnyomót megsemmisítették (összetörték, az elhunyttal együtt eltemették), illetve (ábrájába keresztet vésve) érvénytelenítették.

A pecsétek anyaga az ókorban agyag, de már a rómaiak elkezdtek hozzá viaszt keverni. Ez azután teljesen kiszorította az agyagot. A viaszon kívül a középkorban

9. • II. András király aranypecsétje.

Az Aranybulla ilyen pecséttel lett megerősítve