Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)

1. Történeti segédtudományok

1.4. Pecsét- és címertan ■ 63

aranyat, ezüstöt és ólmot használtak a fém függőpecsétek (bullák) számára. A méhviaszhoz különböző adalékokat (terpentin, lenolaj, gyanta, kréta, hamu) kevertek. A vörös színt higany-szulfid (cinóber), a zöld színt réz-oxid (cupro-oxid, grün- span), a kéket kobalt, a feketét szurok, korom hozzáadásával állították elő. A színeknek, színárnyalatoknak - helyenként és koronként változó - szimbolikus jelentésük lehetett. Hazánkban a XV. századtól a vörös viasz előkelő pecsétnek számított. Az uralkodók kiváltságként adományozták a vörös viasz használatának jogát előkelőknek, királyi szabad városoknak. Mezővárosok gyakran kaptak engedélyt zöld színű pecsét használatára. Az örök érvényre szánt oklevelek függőpecsétjeit a korai újkortól általában kis fa- vagy fémdobozkákkal védték.

A XVI. századtól kezdve a gyanta, kréta és lakk felhasználásával készített spanyolviasz fokozatosan háttérbe szorította az addig használt viaszpecséteket, és a XIX. századig a leggyakrabban alkalmazott pecsétanyaggá vált. Mellette elterjedt az ostyapecsétek (vékony, lisztből készült, papírfelzetű korongocskák), majd a festé10. ■ Függőpecsétek oklevélre függesztése