Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)
1. Történeti segédtudományok
1.4. Pecsét- és címertan ■ 61 1.4. PECSÉT- ÉS CÍMERTAN ■ bertényi iván 1.4.1. Pecséttan A pecséttan vagy szfragisztika a pecséteket vizsgáló történeti segédtudomány. A pecsét kemény nyomóra alkalmazott ábrázolás képlékeny anyagra átvitt lenyomata, amelyet magánszemélyek vagy valamely testület megkülönböztető (hiteles) jelként használt. A magyar -és számos más - nyelvben a pecsét szó egyben a pecsétnyomó megnevezésére is szolgál, újabban azonban a tudomány csak a lenyomatot érti rajta. A modern korban a képlékeny anyagú pecsét funkcióját szinte teljesen átvevő festé- kes bélyegző lenyomatát, illetve magát a bélyegzőt is szokták pecsétnek nevezni. A pecsétek az ókori Kelettől korunkig végigkísérték az emberiség történetét. Hazánkban már I. (Szent) István király (1000-1038) használt pecsétet, utódának, Péternek (1038-1041,1044-1046) az ólompecsétje, csakúgy, mint az őt követő I. András királynak (1046-1060) a törvénybeidéző bronz „billoga”, napjainkig fennmaradtak. De már a XII. századtól kezdve jó néhány hazai pecsétgyűrűt is ismerünk. Levéltári forrásaink a középkortól napjainkig legnagyobbrészt pecsétekkel vannak hitelesítve. A pecsét három feladatot láthat el: ♦ Garantálja valamely tartalom titkosságát, sértetlenségét (zárópecsét). ♦ Bizonyítja a tulajdont. ♦ Érvényesít, illetve hitelesít. A pecséthasználók köre már a XI. század végén széles hazánkban. I. (Szent) László (1077-1095) törvényei már a király, a nádor, a herceg ispánja, a királybírák, az érsekek, a püspökök, a főesperesek pecsétjeit említik. Kálmán király (1095-1116) pedig már megpecsételt írás (cartula sigillata) kiállítását rendeli el a zsidók és keresztények közti nagyobb értékű adásvétel esetén. A pecsétek számának növekedésével felmerült jogi hitelük, „erejük” kérdése. A hatalom nélküli személyek pecsétjeinek természetszerűen kisebb bizonyító erejük, tekintélyük volt, mint az uralkodók, a magas méltóságot viselők pecsétjeinek. A XII. század közepétől fokozatosan (először a kánonjogban) kialakult az autentikus (közhitelű) pecsét fogalma. Európa különböző országaiban mást és mást értett közhitelűnek a jogfelfogás. Mindenesetre a hiteles pecsétek két csoportját volt szokás megkülönböztetni: ♦ amelyek mindenki, tehát idegen személyek ügyeiben is autentikusak voltak, és ♦ amelyeknek csak a pecsét tulajdonosának a joghatósága alá tartozó ügyekben volt bizonyító erejük. Politikailag kényes helyzetekben többször előfordult, hogy az egyébként autentikus pecsét mellé még további pecséteket is odafüggesztettek. Ezek általában tulajdonosaiknak az oklevélben, iratban foglaltakhoz történt hozzájárulását, kezességvállalását fejezték ki, vagy azért volt szükség rájuk, mert az illető oklevél, irat az adományozó uralkodó pecsétjeit őrző személy, illetve rokon javára szóló adományt tartalmazott, s így akarták elkerülni annak a gyanúját, hogy a pecséttulajdonos
