Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)

6. Állományvédelem és reprográfia

6.1. Állományvédelmi alapelvek ■ 565

6.1.5. A levéltári anyag restaurálásának alapjai

A levéltári iratok restaurálása rendkívül költséges, mivel ehhez a munkához speciális képzettségű szakemberre és időigényes eljárások alkalmazására van szükség. A levéltárakban a rendelkezésre álló anyagi források és a restaurálási kapacitás általában egyaránt korlátozott, ezért a restaurálásra szoruló anyagnak csak elenyésző részét tudják helyreállíttatni. A nagy mennyiségű sérült irat közül több szempont mérlegelése alapján kell kiválasztani azokat, amelyek elsőbbséget élveznek. Figyelembe kell venni a fizikai állapotot és a további károsodás veszélyét a restaurálás elmaradása esetén, a forrásértéket, az eszmei értéket, a művészeti értéket, a kutatás várható gyakoriságát, valamint az eredeti dokumentum helyettesítésének lehetőségét és költségét. A kutatás gyakoriságát meghatározó szempontként kell mérlegelni, hiszen fontosabb a gyakran kutatott, sérülékeny iratok restaurálása, mint azoké, amelyeket nem vagy csak ritkán vesznek kézbe. A költséghatékonyság, azaz a ráfordítási költség és az elérhető eredmény együttes értékelése elengedhetetlen eleme a tervszerű állományvédelmi tevékenységnek.

Kívánatos, hogy a levéltáros és a restaurátor együtt válassza ki restaurálásra az anyagot, és közösen döntsenek a beavatkozás részleteiről. A restaurátor elmondja, hogy az adott esetben milyen kezelési lehetőségek vannak, és azok milyen eredményt hoznak, mivel járnak, majd a levéltárossal közösen döntik el, hogy milyen megoldás alkalmazása célszerű. Előfordul, hogy a restaurálási munka során újabb konzultáció szükséges a közben felmerült kérdés tisztázására (például írást tartalmazó régi javítás vagy a kötéstáblából előkerült lapok sorsáról).

Az írott dokumentumok restaurálása során szigorú etikai szabályokat kell betartani. Alapvető követelmény a pontos és részletes dokumentáció, szükség szerint fotókkal is kiegészítve. A dokumentációban a restaurátor leírja a restaurálás előtti állapotot, az esetleges vizsgálatok eredményét és az elvégzett kezeléseket a használt anyagok megnevezésével együtt. A restaurálás célja a károsodott irat állapotának stabilizálása, minél hosszabb időre való kutathatóvá tétele, az elveszett információ pótlása azonban nem. Az íráshordozó (pergamen, papír) esetleges kiegészítéseit az eredetihez hasonló, de attól megkülönböztethető anyaggal végzik a hamisítás látszatának elkerülése érdekében. Törekedni kell a reverzibilitásra, vagyis arra, hogy minden beavatkozás visz- szafordítható, a használt anyag eltávolítható legyen. Csak az időállóság követelményeinek megfelelő anyagokat szabad használni. Az utóbbi évtizedben a restaurátorok egyre inkább a minimális beavatkozás elvét követik, a lehető legkevesebb vegyszerrel dolgoznak, és az esztétikai megfontolásokat nem helyezik a stabilitás követelménye elé. Igyekeznek az eredetivel megegyező és természetes anyagokat használni.

A minimális beavatkozással végzett restaurálás/konzerválás egyik példája a poliészterbe burkolás (enkapszulálás), amit egyre több helyen alkalmaznak a restaurálás kiegészítéseként vagy a restaurálásra nem kerülő egylapos dokumentumok védelmére. Ez az eljárás különösen alkalmas arra, hogy az összetett restaurálási problémákat jelentő albumok és mintakönyvek lapjait megóvják a további károsodásoktól. A beburkolás során a sérült dokumentumlapot kémiailag semleges, víztiszta,