Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)
4. Irattan és iratkezelés
4.2. Iratkezelés a polgári kor előtt ■ 365 4.2.5. Magánbirtokok igazgatása A magyarországi nemesi családok a középkorban kezdetben elsősorban jogbiztosító okleveleik megőrzésére törekedtek, a XIV-XV. századtól indul meg az öröklés szempontjából fontos iratok, a birtokigazgatás legfontosabb iratai (urbáriumok, összeírások), illetve a jogügyleteket előkészítő különböző iratok megőrzése. Úgy a középkorban, mint a kora újkorban az egyes családtagok hivatali, közéleti működése során keletkezett iratok java részét is magánlevéltárakban őrizték. Emögött az rejlik, hogy ugyanaz a familiáris csoport működött közre az országos ügyek intézésében, amely a magánügyeket intézte. Az iratkezelés egyelőre nem jelentett többet, mint hogy az oklevélre ráírták a vonatkozó uradalom nevét, esetleg rövid tartalmi kivonatot vezettek rá, az iratokra, beérkező levelekre pedig rávezették a levélíró nevét, esetleg a beérkezés dátumát, ritkábban rövid tartalmi kivonatát. A XVII. században a birtokközpontok kialakulásával megváltozott a helyzet. A magánbirtokok központi igazgatása lassanként elvált az országos tisztséggel kapcsolatos ügyeket intéző irodától, a kancelláriától. Az országos méltóságok irodája élén külön titkár, nemegyszer főtitkár állt, akit munkájában több titkár és számos jegyző segített. A fogalmazványok elkészítése a titkárok feladata volt, a le- tisztázás az írnokoknak jutott osztályrészül. A kiadmányra alul nemegyszer kancelláriai minta módjára rákerült a titkár kézjegye. A XVII. századtól az országos működés során keletkezett iratokat már külön kezelték vagy külön sorozatba gyűjtötték, mint a Thurzóknál, vagy külön kötetekbe kötötték, mint az Esterházyak esetében. A birtokigazgatási ügyek intézésekor a XVII. században a beérkező iratra már rávezették az érkezési időt, és rövid tartalmi kivonat is került az iratra. Az elintézés általában vagy rövid feljegyzés, vagy, ami szintén gyakori volt, szóbeli utasítás alapján történt. Nem egy esetben a XVII. században még feljegyzés nélkül maradt az irat, ami arra utalhat, hogy az ügyintézés szóban történt meg. írásbeli ügyintézés esetében a titkár vagy írnok elkészítette a fogalmazványt, amely ellenőrzés után került a főúr elé aláírásra és megpecsételésre. Nagyobb birtokok esetében már külön számvevőhivatal működött, amely kiadási és bevételi naplót vezetett. A XVIII. században a nagyobb birtoktestek esetében a főurak központosított birtokigazgatást hoztak létre, amelynek élén központi igazgatóság állt. Ez a szerv volt hivatott összefogni és irányítani a különböző uradalmakat, pénztárakat, számvevőségeket, illetve a különböző egyéb alkalmazottak munkáját (jogügyigazgató, ügyész, mérnök, levéltáros, könyvtáros, titkárok). Az alsóbb szervek és a központi birtokszerv között írásbeli levelezés állt fenn, az írásbeliség szabályozása azonban erősen eltért egymástól. A birtokigazgatóság élén állhatott egy személy (központi birtokigazgató, régens), de egy bizottság is. Mindegyik esetben testületi működésről lehet beszélni a XVIII. század közepétől, amelynek üléseiről jegyzőkönyvet vezettek. Az üléseken került sor a tulajdonos utasításai, a tiszttartói jelentések megtárgyalására, utalványozások eldöntésére, kérelmek, beadványok feldolgozására. A hozott határozat nyomán a titkárok készítették el a fogalmazványt, amelyet azután a bir
