Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)

3. Magyar levéltártörténet, levéltári jog

3.1. A magyar levéltárak kialakulása és fejlődése az 1940-es évek végéig ■ 281

A tartományok fejedelmei a XII. század végétől törekedtek a fontos iratok megőrzésére. Például az osztrák tartományokban uralkodó Babenbergeknek 1187-től volt levéltára. Valamivel még korábbra tehetjük a püspökségek, káptalanok és a városok levéltárainak kezdeteit. Az egyházi szervezetek is elsősorban az adományaikra és különböző megszerzett jogosítványaikra vonatkozó jogbiztosító oklevelekre fordítottak gondot, de megőrizték fontosnak ítélt hitéleti irataikat is. A káptalanok és konventek saját irataik mellett másokéi elhelyezésére is vállalkoztak, ha a tulajdonosok a védettebb egyházi épületekben kívánták nagyobb biztonságban tudni írásos kincseiket. Az uralkodótól kiváltságokat kapó, jelentős vagyonnal rendelkező, polgáraik számára kivételes jogokat biztosító városok elemi érdeke volt, hogy jogbiztosító okleveleik, valamint a városigazgatás fontosabb irományai, tanácsi jegyzőkönyvek, vagyoni számadások, polgárkönyvek stb. fennmaradjanak. A XII. században már létrejöttek az első városi levéltárak. Egy évszázaddal később hasonló okokból a nagyúri családi levéltárak története is kezdetét vehette.

Csak a királyi levéltárra korlátozódva említjük, hogy Nyugat- és Dél-Európa más államaiban is hasonló fejlődés bontakozott ki. Franciaországban 1200 körül létesült a Trésor des chartes, az oklevelek kincsesháza, ahol a királyi kancellária által kiadott oklevelek másolatait, kivonatait tartalmazó regisztrum-könyveket is elhelyezték. Anglia királyi levéltára kezdetben vándorlevéltár volt, később a Westminsterben talált otthonra a kincstár részeként. Az oklevelek mellett igen fontos iratanyaga volt a Domesday Book, a királyság földkönyve, amelybe a földjövedelmek kimutatásait vezették be. A XIV. századtól kezdve az egyes királyi hatóságok külön kezelték iratanyagaikat.

3.1.2. A középkori magyar levéltárak (1526-1541)

A magyarországi középkori levéltárak kialakulása és fejlődése (egy-két évszázados fáziskéséssel) főbb vonásokban követte a nyugat-európai államok példáját. Géza fejedelem és fia, I. (Szent) István király (1000-1038) állam- és egyházszervező munkája teremtette meg a hazai írásbeliség fejlődésének alapvető feltételeit. A XI-XII. században azonban még a naturális gazdálkodás uralkodott (a királyi udvar sem volt helyhez kötött, hanem az országban vándorolt), ilyen körülmények között az emberek alig hagyták el lakóhelyüket, szükségleteiket a saját maguk által előállított termékekkel elégítették ki, ügyes bajos dolgaikat szóban intézték, csak rendkívül szűk körben terjedt el az ügyek írásbeli intézése. A szóbeliség volt a meghatározó a birtokba iktatásnál és a peres eljárásoknál. Az ilyen eseményekre nem irattal, hanem a királyi ember billognak nevezett jelvényének felmutatásával idézték az érintetteket. Már István idejében megindult a királyi udvar oklevéladása. Elsősorban szerzetesrendek (például a pannonhalmi, a veszprémvölgyi és a pécs- váradi szerzetesek) kérték az uralkodót, hogy a részükre tett adományokat királyi oklevélbe foglalják. Joggal mondhatjuk, hogy a király mellett a szerzetesrendek és a püspökségek voltak írásbeliségünk és levéltáraink bölcsői, hiszen elsőként becsülték és őrizték meg a jogaikat bizonyító írásokat.