Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)

1. Történeti segédtudományok

1.1. Oklevéltan ■ 27

niel van Papenbroek vagy Papenbroch (1628-1714) 1675-ben értekezést tett közzé, amelyben néhány Meroving-kori oklevél hitelességét kétségbe vonta. Erre válaszul Jean Mabillon (1632-1707) maurinus bencés az 1681-ben megjelentetett művében (De re diplomatica) kidolgozta az oklevelek külső és belső kritikáját, s vázolta az oklevéladás menetét. Mabillon működésére a koronát rendtársai, René Prosper Tassin és Charles Francois Toustain tették fel hatkötetes munkájukkal (Nouveau traité de diplomatique), amely 1750 és 1756 között jelent meg Párizsban. Ezzel kezdődött meg a modern oklevéltani kutatás.

Az oklevéltanhoz ezután a legtöbbel egy hatalmas német forráskiadás (Monu- menta Germaniae Historica) járult hozzá, amelynek első kötete 1826-ban jelent meg, és máig folyamatosan látnak napvilágot kötetei. Johann Friedrich Boehmer (1795- 1863) vette számba a császári okleveleket (Regesta imperii), s ez a munka lehetőséget adott az oklevelek időrendben történő vizsgálatára. Julius Ficker (1826-1907) kutatásai már az oklevéladás genezisére irányultak. Theodor von Sickel (1826- 1908) pedig az írás és stílusjegyek vizsgálatával gazdagította az oklevéltani kutatások fegyvertárát. Az ő munkálataik alapján tudta Harry Bresslau (1848-1926) elkészíteni a német és itáliai oklevéltan kézikönyvét (Handbuch der Urkundenlehre), valamint Arthur Giry (1848-1899) és Alain de Boüard a maga kézikönyvét az oklevéltanról (Manuel de diplomatique, 1929, 1948).

Nálunk a jezsuita történetírók, Pray György és Katona István oklevél-kiadási és oklevél-kritikai munkássága által vágott úton haladt az oklevéltani kutatás Fejér- pataky Lászlóig, aki a német forráskutatás (Monumenta Germaniae Historica) iskoláján nevelkedve újította meg a magyar oklevéltani kutatásokat, és terjesztette ki az oklevél-kritikai vizsgálatokat az oklevelek létrejöttének vizsgálatára, a kancelláriák működésére. Őt követte Szentpétery Imre, aki részben az Árpád-házi királyok oklevelei kritikai jegyzékének készítésével, részben azonban a máig sem túlhaladott, ám részleteiben már imitt-amott finomított Magyar oklevéltan című munkájával letette azt az alapkövet, amelyre biztosan alapozhat a további oklevéltani kutatás, ahogy ez Szilágyi Loránd hivataltörténeti kutatásainak gazdag eredményei révén bebizonyosodott. Új területet nyitott Hajnal István azáltal, hogy az oklevéltani és írástörténeti eredményeket társadalomtörténeti környezetbe ágyazta be, bebizonyítva, hogy az írás és a műveltség hatásának kutatása elengedhetetlen részét képezi a társadalomtörténetnek. Kumorovitz Lajos Bernát elmélyült pecséttani kutatásai alapján tisztázta a királyi kancellária különböző ügyosztályainak tevékenységét, Bónis György pedig alapvető kutatásokat folytatott az írásbeliség egyházi és világi ügyintézői, a jogtudó értelmiség megismerésére.

1.1.1. Oklevéltani fogalmak

Az oklevél fennmaradási formáját tekintve lehet eredeti (originale, autographum, par) vagy másolat (copia), illet ve fogalmazvány (minuta, conceptus). Két vagy több eredetiről (par, másodlat) beszélünk akkor, ha két vagy több eredeti készült azonos szöveggel.