Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)

1. Történeti segédtudományok

26 ■ 1. Történeti segédtudományok

vonhatjuk kétségbe. Senkinek nem érdeke ugyanis, hogy ne a valóságot írja le magánlevélben, vagy a birtokáról készített leltárban valótlan dolgok is szerepeljenek.

Az írott források megismerésével, értelmezésével, létrejöttükkel a történeti segédtudományok foglalkoznak. E tudományok száma meglehetősen nagy, ebben a fejezetben azonban csak azokkal foglalkozunk, amelyek elengedhetetlenek a levéltári anyag megismeréséhez, feldolgozásához. Az oklevéltan - más néven diplomatika - nemcsak az okleveles formában kiadott írásokkal foglalkozik, hanem létrejöttük körülményeivel is. A paleográfia a történetileg kialakult írások tudománya, és az írni-olvasni tudás történetileg változó társadalmi igényét is vizsgálja. A pecsét- és címertan a napjainkban is élő jelképek világába visz el, megismertetve a hitelesítés és a felismerhetőség történetileg kialakult rendszerével. A kronológia az írások keltezésének tudománya, amely keltezés pontosságának azért is van jelentősége, mivel segítségével az egyes hivatalok vezetőinek listáját (archontológia) lehet összeállítani. A történeti földrajz térképekkel segít eligazodnunk térben és időben egyaránt.

1.1. OKLEVÉLTAN > érszegi géza

Az oklevéltan (diplomatica) az a történeti segédtudomány, amelynek kutatási tárgya az oklevél (diploma). E segédtudomány a humanisták kutatásai nyomán kezdett kibontakozni. Nevét is a humanistáktól kapta. A diplomatica szó a görög ’kettős’ (diploosz) jelentésű szóból származik. A diploma az antikvitásban olyan hivatalos iratot jelentett ugyanis, amely két összefűzött táblára íródott. A diploma szót a középkorban ritkán használták. Ekkor a legáltalánosabb megnevezése a levél (lit- terae). Az oklevél szűkebb értelemben olyan meghatározott formák között kiállított irat, amely valamilyen jogi természetű dolgot tartalmaz. Mind a középkori elnevezés (litterae), mind a magyar neve (oklevél) a szűkebb értelemben vett oklevélnél többet jelent. Általában véve minden középkori iratot oklevélnek nevezünk, ahogy a középkorban is a legtöbb iratnak litterae volt a neve. A szűkebb értelemben vett oklevélen kívül ugyanis még számtalan másfajta irat létezett a középkorban (missiles, conscriptiones, acta, urbaria stb.). A levelek, összeírások, ügyviteli feljegyzések nélkül azonban lehetetlenné válna a diplomatikai kutatás. Ugyanis az oklevéltan nemcsak az oklevelek formai vizsgálatát végzi, hanem arra is törekszik, hogy az oklevelek létrejöttének körülményeit, az oklevéladás folyamatát is tisztázza.

Évszázadok kellettek, amíg az oklevelek kritikai vizsgálatából a középkori hivatali írásbeliség általános vizsgálata lett. A XVI. században meginduló oklevélkiadások hozzáférhetővé tették azokat az okleveleket, amelyek kritikai vizsgálatából megszületett az oklevéltan. A XVII. században az oklevéltani kutatásoknak két nagy központja alakult ki. Az egyik Párizsban volt, a Saint-Germain-des-Prés mau- rinus bencés monostorban, amelynek legismertebb tagja Luc d’Achery (1609- 1685) volt. A másik központ a jezsuitáké, akik Jean Bolland (1596-1665) nyomdokán haladva a szentekre vonatkozó forrásokat kritikai szövegkiadásban publikálták (Acta sanctorum). A két központ között a harc amiatt tört ki, hogy a bollandista Da-