Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)

2. Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története

2.10. Az egyházi igazgatás 1000-től napjainkig ■ 265

egyház ügyeibe: eltörölték a II. József által felélesztett placetum regiumot (a pápai bullák kihirdetésének királyi engedélyezését), a püspökök és a szerzetesrendek szabadon érintkezhettek Rómával, püspöki hatáskörben plébániák, papneveldék létesülhettek. Új egyházmegyéket az állammal történő előzetes egyeztetés után a pápa állíthatott fel. A püspököket viszont a császár nevezte ki, miután kikérte az érseki tartomány papságának véleményét. A konkordátum létrejöttének időszakához kapcsolható a jezsuita rend 1853-as visszatérése az országba, 1855 után pedig általában felélénkültek a szerzetesrendek, különösen a női rendek, amelyek a polgárosodó igényeknek megfelelően neveléssel és betegápolással foglalkoztak (például az angolkisasszonyok, a keresztes és a szatmári irgalmas nővérek).

2.10.3.4. A PROTESTÁNS EGYHÁZAK JOGI HELYZETE,

SZERVEZETI FELÉPÍTÉSE ÉS ÚJ INTÉZMÉNYEI

III. Károly 1731. évi Carolina Resolutiója a XVII. század végének ellenreformációs jogi szabályozását folytatta (lásd a 2.10.2.2. pontot). Protestáns lelkészek csak ar- tikuláris helyeken működhettek, a magán-vallásgyakorlás nem léphette túl a család körét. Vegyes házasságnál ún. reverzálist kellett adni arról, hogy minden gyermek katolikus vallású lesz. A teológiai viták, a házassági perek a katolikus püspökök elé tartoztak. Ok voltak jogosultak vizitálni, ellenőrizni a protestáns lelkészeket is. A katolikus ünnepek, körmenetek számukra is kötelezőek voltak. Királyi engedély nélkül csak alsófokú iskolákat tarthattak fenn. Hivatalviseléshez ún. dekretális esküt kellett tenni, amelyben a szentek és Szűz Mária neve is szerepelt. A gyakorlatban a Habsburgok és a földesurak is türelmesebben viselkedtek az ország újra- népesítésében nélkülözhetetlen evangélikus németekkel szemben.

Mivel az egykori hódoltsági övezetre csak részben terjedt ki a protestáns egyházi szervezet, másfelől a volt királyi Magyarország egyházszervezeti beosztásának aránytalanságai miatt (lásd a 2.10.2.2. pontot) a következő királyi rendelet, a II. Carolina Resolutio (1734) meghatározta, hogy az evangélikus és a református egyházban (az erdélyieken kívül) 4-4 szuperintendenciát alkossanak. Ezek 1735-től az evangélikusok körében a dunáninneni (Pozsony), a dunántúli (Pápa), a bányai (Besztercebánya) és a tiszai (Eperjes) egyházkerületek, a református egyházban pedig a tiszántúli (Debrecen), a tiszáninneni (Sárospatak), a dunántúli (Pápa) és a dunamelléki (Pest) egyházkerületek lettek. A II. Carolina Resolutio, illetve a földesurak és a városi tanácsok katolikus többsége rádöbbentette a protestánsokat, hogy jobban kell támaszkodniuk a világi támogatókra. Ennek nyomán hozták létre a világi gondnokok és főgondnokok intézményét (főként a protestánsnak maradt főurak köréből), sőt az evangélikusoknál rendszeressé vált (1758-tól) a mindegyik egyházkerületre kiterjedő hatáskörű egyetemes felügyelők hivatala, 1774-től pedig az egyetemes konzisztórium (közgyűlés) is állandó intézményükké vált. 1718-ban az unitáriusok is felállították főgondnokságukat. Ezzel szemben a református püspökségek ekkor még nem hoztak létre közös, országos intézményeket. Az államtól