Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)

2. Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története

2.9. Gazdasági szervek a XVIII. századtól napjainkig ■ 217

hető, de így mégis olcsó bérmunkásokhoz jutó nagybirtokosok számára. Azonban mind a földesurak, mind a parasztság részéről a XIX. században többnyire megmaradt a kölcsönös egymásrautaltság, mert a régi birtokosok nem rendelkeztek elegendő pénztőkével, az új gazdák pedig nem jutottak elég legelőhöz és erdőhöz. Ezért a parasztság gyakran ledolgozást vállalt a volt földesúrnál szénáért, tüzelőért vagy a legeltetés lehetőségéért.

Az agrármunkaerő bősége lassította, de nem akadályozhatta meg a nyereségre törő nagybirtoküzem gépesítését. Az uradalmi gépműhelyek eleinte behozott (angol, német, amerikai) eszközöket javítottak, majd azok mintájára készítettek saját gépeket, felszereléseket is. Ilyen üzemek működtek például Albrecht főherceg óvári és béllyei, a Schönborn grófok szentmiklósi és munkácsi, a Brunszvik grófok martonvásári birtokán. Bár egyesek országos hírnévre tettek szert (a nagycenki vagy az esztergomi prímási uradalomé), a XIX. század végére már önellátási szintre estek vissza. Szerepüket tőkés gyáralapítások vették át, amelyek a századfordulóra a hazai mezőgazdasági gépipar fellegvárai lettek (Vidats István, Rock István és mások üzemei, majd a tőkeerősebb részvénytársaságok: a Kühne, az EMAG, a Kecskeméti, a Debreceni (Mező) gazdasági Gépgyár Rt.-k).

A szabad földforgalom lehetővé válása miatt meg kellett szervezni az állami telekkönyvezési. Az első ilyen kezdeményezés az ún. fundális könyvek alkalmazása volt a Bach-korszakban, amelyekben a telkek határait, méretét és birtokosát rögzítették. Újabb telekkönyvi rendelet 1870-ben látott a napvilágot, végül egységes telekkönyvi betétek szerkesztésére az 1886: XXIX. te. alapján került sor először Magyarországon. Az állami telekkönyvezés elkerülhetetlenül összefüggésben állt a földadó kivetésére szolgáló kataszteri nyilvántartások elkészítésével. (Legálisan ezt az 1875: VII. te. mondta ki.) Az 1850-es császári rendelet után készült ún. ideiglenes katasztert lényegében földmérések nélkül, a már meglévő térképek, illetve a birtokosok bevallása alapján állították össze. A mérnöki felméréseket előkészítő háromszögelési munkálatok 1853-ban, a részletes területfelmérések 1856-ban kezdődtek. Az első földmérési periódust „állandó kataszterinek nevezték (1857— 1894), a másodikat „országos” jelzővel illették (1894-1918), a harmadik, az 1918 utáni „állami földmérés” nevet kapott. A bonyolult feudális földbirtoklási viszonyok alig áttekinthető szövevénye a polgári földtulajdon uralkodóvá válásával egyszerűsödött és áttekinthetőbbé vált, annak ellenére, hogy a tagosítás - amely minél egybefüggőbb birtoktestek kialakítását célozta, és amelyet főként a nagy- és középbirtokosok szorgalmaztak - még a XX. század elején sem fejeződött be.

A kiegyezést követően az agrárkonjunktúra lassan megszűnt, köszönhetően az amerikai és orosz gabonadömpingnek. A magyar gabonaszektor ezt a versenyt nem állta ki, ezért a nagybirtokokon egyszerre kellett folytatni a polgári átalakítást és a gazdálkodási ágak átszervezését, a gabonatermelés és a hagyományos állattartás mellett jövedelmezőbb kultúrák meghonosítását. Ilyen új, intenzívebb ágazatok voltak a textil-, cukor-, szesziparban piacra találó kapásnövények, a zöldségfélék és nemesített gyümölcsök termesztése, az állattartás szektorában pedig jellemzővé