Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)

2. Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története

212 ■ 2. Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története

Az egyházi (püspöki, káptalani, szerzetesi) uradalmakat nem fenyegette a birtokosztódás veszélye, legalábbis 1776-ig, az új egyházmegyék alapításáig, illetve a szerzetesrendek feloszlatásáig. Az egyházi vagy világi célú alapítványi uradalmak viszont gyakran nagyon szétszórtak voltak, és igen bonyolult igazgatást követeltek (például a pécsváradi bencés apátsági birtokterület jövedelme a Budára áthelyezett királyi egyetem alapján kívül még négyféle alaphoz kerülhetett, azaz, ha egységesen is irányították, jövedelmét többfelé osztották).

A kamarai uradalmak a szigorú központi irányítás és számviteli rendszer folytán mintaszerűen igazgatott gazdaságokká váltak a XVIII. század második felében (Bábolna, Mezőhegyes stb.).

Az uradalmi szervezet két üzemformát foglalt magában, a földesúri majorságot, valamint a paraszti-családi gazdaságot, és Magyarországon ezek 1848-ig nem váltak el egymástól, sőt kölcsönösen feltételezték egymást. Ez a XVIII. században elsősorban a mezőgazdasági (jobbágyi) munkaerő mennyiségi gyarapítására, a volt hódoltságba irányuló belső vándormozgalomra és a környező országokból történő telepítésekre ösztönözte az uradalmakat (kamarai, világi és egyházi birtoklásúakat egyaránt). 1740-től ráadásul a Habsburg-porosz háborús konjunktúra, majd az 1754-es vámrendelet kedvező agrárértékesítési lehetőséget kínált, amit nagyobb tőkebefektetés nélkül, lényegében a termő-, és azon belül a szántóterület növelésével ki tudtak használni. A jobbágytelki állomány és a majorsági területek viszonyát, sőt a közös haszonvételű erdők, legelők stb. nagyságrendjét is első ízben az 1767-es úrbéri rendeletet követően szabályozta a felvilágosult abszolutisztikus állam (beleavatkozva egy eredendően magánjogi viszonyba), és ennek nyomán végső soron racionálisabbá lehetett alakítani az uradalmi igazgatás egészét.

2.9.1.2. A BIRTOKIGAZGATÁS INTÉZMÉNYEI

A XVIII. századi birtokkormányzat legfontosabb központi és helyi szervei lényegében már a XVII. század végére kialakultak, de a török korban csak a Habsburg Királyság területén és részben egyes erdélyi fejedelmi (Rákóczi) uradalmakban működtek. A nagybirtokosok akár személyesen vettek részt uradalmaik irányításában (például Károlyi Sándor vagy Eszterházy Károly püspök), akár nem (Esterházy hercegek stb.), vezető gazdatisztjeik lényegében a XVII. században kialakult funkciókat látták el, csak éppen már az egész felszabadult országterületen. Egy-egy birtokkomplexum élén prefektus, jószágkormányzó, -igazgató vagy -felügyelő állt, aki a földesúr teljhatalmú (plenipotentionarius) megbízottja volt, és minden (szervezési, gazdasági, jogszolgáltatási stb.) ügyben intézkedhetett. Egy-egy uradalmat általában tiszttartó (provisor) irányított a gazdálkodás minden területén: biztosította az éves munkafázisok zavartalanságát, mind a készpénzes, mind a naturális bevételi források, a kiadások, a befektetések megtörténtét és ellenőrzését, ő készítette az éves uradalmi számadást, és irányította az alárendelt tisztviselőket. A készpénzes számadás (ratio) és a pénzkezelés a számtartó (rationista) feladata volt. A számadá