Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)
2. Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története
160 • 2. Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története A trianoni békekötés utáni országterület 29 megyére tagolódott, amit 1946-ban 26-ra csökkentettek. A Minisztertanács 1950. január 1-jei hatállyal a megyék számát 19-ben állapította meg, és egyidejűleg meghatározta azok elnevezését, székhelyét és új határait is. A megyehatárok kijelölésekor földrajzi, közlekedési és gazdasági szempontokat vettek figyelembe, és arra törekedtek, hogy hasonló nagyságú középmegyék jöjjenek létre (ezért szüntették meg 6 töredék megye önállóságát is). Az új megyék: Baranya, Bács-Kiskun, Békés, Borsod-Abaúj-Zemplén, Csongrád, Fejér, Győr-Sopron, Hajdú-Bihar, Heves, Komárom, Nógrád, Pest, Somogy, Sza- bolcs-Szatmár, Szolnok, Tolna, Vas, Veszprém és Zala lényegében azóta is változatlan határok között működnek. Néhány megye elnevezését azonban az 1980-as évek végén a történeti múltat hívebben kifejező elnevezésre változtatták (Komá- rom-Esztergom, Jász-Nagykun-Szolnok, Szabolcs-Szatmár-Bereg). A székhelyek általában a megyék történelmi igazgatási központjai maradtak, de néhány esetben a centrálisabb fekvésű vagy iparilag erőteljesebben fejlődő városba helyezték át. így lett megyeszékhely Gyula helyett Békéscsaba, Szentes helyett Hódmezővásárhely (1962-től Szeged), Baja helyett Kecskemét, Balassagyarmat helyett Salgótarján, Esztergom helyett Tatabánya. A járások számát a korábbihoz képest mindössze tízzel csökkentették, és így 1950-ben 140 járásra tagolódott az ország területe. Az iparosodás és a közlekedési viszonyok változása következtében azonban jelentősen átalakult a településszerkezet, gyorsult az urbanizáció. Ezért a járások szerepe és száma egyre csökkent, 1975-ben már csak 92 volt. A járási szint megyei alárendelését 1971-ben a III. tanácstörvény (lásd alább), végleges felszámolásukat az 1983. évi 26. sz. tvr. mondta ki, 1983. december 31-i hatállyal. De a községi szakigazgatás felkészületlensége miatt az építésügyi, ipari stb. teendőket több falu számára a legközelebbi város tanácsi szakigazgatási szervei látták el (ún. városkörnyéki községek, városkörnyéki igazgatási rendszer). Ennek az átmeneti állapotnak az 1987. évi 21. sz. tvr. vetett véget, megteremtve a „kétszintű” igazgatási rendszert, azaz a megyei irányítás mellett a települések teljes igazgatási önállóságát. A közigazgatás területi beosztásának változása érintette a városokat is, mindenekelőtt Budapestet. Az 1949. évi XXVI. törvény 1950. január 1-jei hatállyal 7 várost (Budafok, Csepel, Kispest, Pestszenterzsébet, Pestszentlőrinc, Rákospalota és Újpest), továbbá 16 nagyközséget csatolt a fővároshoz. Budapest kerületeinek számát ezzel összefüggésben 14-ről 22-re emelték. A tanácsrendszer bevezetésével megszűnt a „törvényhatósági jogú város” és a „megyei város” státusa (vö. a 2.5.3.5. ponttal). 1950-től a megyei tanácsok közvetlen felügyelete alá rendelt 19 megyeszékhely és 4 további város (Baja, Nagykanizsa, Sopron, Szeged) kivételével a városok a járási tanácsok hatáskörébe kerültek. 1954-ben a II. tanácstörvény (lásd alább) minden várost a megyei tanácsok felügyelete alá helyezett, sőt a 4 legnagyobb vidéki város (Debrecen, Miskolc, Pécs és Szeged) megyei jogú város lett, azaz tanácsuk rangja, hatásköre azonos lett a megyei tanácsokéval.
