Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)
2. Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története
124 ■ 2. Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története szerveződött (lásd a 2.2.9.1. pontot). Élén a miniszterelnök állt, és a kormányzat főágait nyolc szakminiszter irányította, akikhez 1868-tól a horvát-szlavón tárca nélküli miniszter társult. A miniszterek száma ezután nem nőtt 1918 elejéig, akkor a békére való átmenet előkészítésére a kormány négy tárca nélküli miniszterrel bővült. A miniszterelnök, sőt (az 1848-as pusztán megerősítési joggal szemben) a miniszterek kinevezése és felmentése is az uralkodó jogkörébe tartozott, aki a kormányfői posztra többnyire az országgyűlési többség bizalmát élvező személyt nevezett ki. A miniszterelnök és a szakminiszterek együttesen alkották a kormány testületi döntéshozó szervét, a minisztertanácsot. Heti üléseken vitatták meg a kormány politikai irányát, a törvényjavaslatokat, döntöttek a több tárcát érintő ügyekben, hatásköri összeütközésekben, jóváhagyták az országos fontosságú intézkedéseket. Az üléseken rendszerint a miniszterelnök, esetenként az uralkodó elnökölt. Minden minisztertanácsi jegyzőkönyvet német fordításban az uralkodó elé terjesztettek, és a határozatok csak legfelső jóváhagyással váltak érvényessé. A miniszterelnök hatáskörébe tartoztak az uralkodóval, az udvartartással és a törvényhozással kapcsolatos ügyek, a közös miniszterekkel és az osztrák kormánnyal szükséges kapcsolattartás, valamint a horvát autonómiát és 1879 után Bosznia és Hercegovina igazgatását érintő ügyek. A Miniszterelnökség foglalkozott a nemzetiségek problémáival, továbbá a sajtó megnyilvánulásaival. A Miniszterelnökség alárendeltségében konkrét feladatok intézésére alakult szervek közül a Fiumei Ma- gyar-Horvát Tengerparti Kormányzóság, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa és a Központi Statisztikai Hivatal tevékenysége volt különösen jelentős. A bécsi székhelyű Király Személye Körüli Minisztérium 1848-ban körvonalazatlan hatásköre a kiegyezés után a közös ügyek miniszteriális szervezettsége folytán jelentős mértékben beszűkült. Hatáskörébe egyrészt a nemesi címek, rangok és a törvényhatóságok, testületek kiváltságainak adományozásáról szóló miniszteri előterjesztések és minisztertanácsi határozatok véleményezése, valamint legfelső jóváhagyásra való előterjesztése tartozott, másrészt a királyi előszentesítési jogkör miatt rá hárult a törvényjavaslatokkal kapcsolatban az uralkodó álláspontjának ki- puhatolása, illetve befolyásolása. Ezenkívül a horvát-szlavón miniszter mindig a király személye körüli miniszter útján terjesztette elő a felségfolyamodványait. 1867-ben a hadügy közösségének elismerése mellett a külön magyar Honvédelmi Minisztériumhoz az 1848-as előzményre hivatkozó magyar fél ragaszkodott. A tárcának eleinte csak a Helytartótanácstól öröklött, főként az újoncozást, a katonák elbocsátását és a katonai egységek beszállásolását érintő közigazgatási feladatai voltak. A minisztérium szervezete és hatásköre az 1868. évi véderőtörvények alapján alakult ki: az ekkor létrehozott honvédség kiképzésére, felszerelésre és elhelyezésére, a sor- és hadkötelesek nyilvántartására terjedt ki. A honvédség a közös haderő kiegészítő részének számított, műszaki alakulatai nem voltak, tüzérséget csak 1912-ben kapott, személyi állományát pedig az évi 12 500 újonc szabta meg. Feladatát háború esetén a közös hadsereg támogatása, béke idején a belső rend fenntartása képezte. A minisztérium hatásköre 1870-ben a Horvátországot illető katonai igazgatási feladatokkal, 1876-ban pedig azáltal bővült, hogy a közös Hadügy
