Domanovszky Sándor: József nádor iratai I. 1792-1804. (Budapest, 1925)

1803.

Az uralkodó kérdésére Zichy Károly gróf, mint az udvari kamara elnöke csak 1805 febr. 2-án tette meg jelentését. Elsőben is az erdélyi igazgatást ismertette. Ámbár a legrégibb időben a bányászatra ott is a legfelsőbb elhatározás állott, mégis a tezaurariátushoz beosztott inspektor alá volt rendelve. Utóbb a zalatnai bányahivatal igazgatta az egész bányaügyet, amelynek növekedésével Zalatnán 1764-ben külön bányaigazgatóságot állítottak föl. Ez az igazgatóság ugyan a tezaurariátusnál volt, de a jogszolgáltatás és a közpolitikai ügyek kivételével, amelyek a tezaurariátus hatáskörébe tartoztak, minden tulajdonképeni bányaügyben egyenesen az udvari kamarához fordult, csak utasításait kapta a tezaurariátus útján, hogy ez is ismerje az ügyeket. 1765-ben a kincstartó mellé kamarai tanácsosként egy magyar szakembert rendeltek. 1768-ban azután a zalatnai igazgatóságot Nagyszebenbe helyezték át és, egyéb kamarai ügyektől elkülönítve, a pénz- és bányaügy vezetésére önállósították. Zalatna ezentúl ennek a központi szervnek volt alárendelve. 1771-ben a szebeni igazgatóságot lényegesebb változtatás nélkül pénz- és bányaügyi tezaurariátussá tették meg, de a zalatnai igazgatóság is megkapta ismét a fölügyeletet a bányaügyben, úgy hogy két középponti igazgatóság volt. 1787-ben a tezaurariátust a gubevniummal egyesítették és föloszlatták a külön bányaügyi tezaurariátust; akkor a zalatnai igazgatóság felügyelőséggé (Inspektorát) lett. 1796-ban a thezaurariátus ismét elvált a guberniumtól, a zalatnai felügyelőség is megszűnt s így Erdélyben a bányaügyi központi hatóság az érme- és bányaügyi kincstartóság (Münz- u. Bergwesen-Thesaurariat) lett a tezaurariátus elnöklete alatt, úgy hogy ez utóbbi a kamarai ügyeket intézi, az előbbi az érme- és bányaügyeket, jelentéseit azonban a bécsi udvari kamarának küldi s onnan kapja a rendelkezéseket is. Csehországban eredetileg külön az Oberste Münz- u. Bergmeister-Amt állott az ügyek élén. Ez 1788-ban megszűnt, amikor is a bányaügy a helytartóság hatáskörébe került, amelyhez két bányatanácsost neveztek ki. A helytartósági személyzet azonban, amelynek nem volt szaktudása, nem értett ehhez az ügyhöz. Ezért már 1798-ban vissza akarták állítani a régi rendet, amit csak az állam szorult anyagi helyzete akadályozott. Belső-Ausztriában 1792-ben vették el a bányaügyet a guberniumtól és akkor, úgy mint Magyarországon, a bányaigazgatóságokát a bécsi udv. érme- és bányakamarának rendelték alá. A gubernium hatásköre tehát csak a közpolitikai vonatkozásokra terjedt ki. Ugyanez a helyzet Felső-Ausztriában, Tirolban és a velencei tartományban is. Erdélyben tehát a „Münz- und Bergwesens Thesaurariat nichts weiter, als eine unmittelbare, von der übrigen Cameralverwaltung unabhängige Bergwesensdirektion", amely „den ihr zugewiesenen Bezirk gleich den Oberämtern Schemnitz, Schmöllnitz, Nagybánya u. Oravicza leitet, nur mit dem Unterschied, daß in Siebenbürgen die Oberaufsicht von dem Thesaurarius, als königl. Kammerpräsidenten geführt wird". Ha a magyar bányaügyet erre a mintára akarnák szervezni, meg kellene szüntetni az igazgatóságokat (Oberamt), amelyek munkakörét egy magyar érme- és bányakamarára kellene bízni, amely az ügyeket a kamaraelnök alatt a kamarától elkülönítve központilag vezetné. Ez azonban az ügyvitelre káros volna, mert egyedül a selmeci főbányagrófság ügyköre is nagyobb az erdélyi tezaurariátusénál. A cseh szervezet sem alkalmas az utánzásra, csak a belsőausztriai. Ez esetben az igazgatóságok jegyzőkönyveiket a bécsi udv. kamara elnökének küldenék be, a közpolitikai ügyekben a magyar kamara alatt állanának, amelynek elnöke megszerezné az áttekintést a bányaügy fölött, egyebekben azonban a magyar bányaügy továbbra is megmaradna a „Montanistische Hof stelle" alatt. Zichy gróf szerint a magyar rendeknek nincs is joguk ennél többet követelni. Minthogy ehhez az előterjesztéshez az államtanács tagjai (Somogyi, Chotek, Majláth József, Zinzendorf és Kollowrat) is hozzájárultak, Ferenc király is hozzájárult az ügy ilyetén rendezéséhez. (St. R. 603/1805.)