Domanovszky Sándor: József nádor élete I. második rész (1944)

Az 1811-12. évi országgyűlés

zódott elkeseredés, amelynek magvát 1790 óta folytonos ígéreteivel — amelyeket soha nem váltott be —, a. nemzet jogos kívánságainak folytonos elutasításával, vagy legalább is elodázásával és azzal vetette el, hogy az alkotmányosság útját csak kierőszakolva tartotta be, de akkor is csak a legszűkebbre szabottan, úgyhogy a nemzet erőit a belső reformok terén, gazdasági és szellemi téren sem tudta érvényesíteni. Az alkotmány módosításáról Bécsből annyi kósza hír jött, illetékesek annyira kijátszották ezt a kártyát — még egy új könyváradat is indult meg, amely unisono hirdette a magyar alkotmány elmaradt és használhatatlan voltát és biztatta az uralkodót, hogy számoljon le vele —, hogy ez teljesen igazolta a fiatalok türelmetlenségét, a szakítás vágyát azzal az 1796 óta követett politikával, amely megelégedett a lépésről lépésre kivívott sovány eredményekkel. Ezek nagy horderejűeknek látszottak az előtt a nemzedék előtt, amely keserű tapasztalatok alapján jól tudta, hogy a csak néhány szálon függő alkotmányosság keretei közt ezeket is mily nehéz volt kiharcolni, de nem elégítette ki azokat, akik a kivívottak birtokában már nemcsak morzsára vágyakoztak. A két álláspont ellentéte olyan világos volt, hogy az első kerületi ülések után Leurs már nem írt négy pártról, csak a „Landpartei"-ról, amelynek továbbra is két ágát különböztette meg: az öregebb beavatottak szűkebb körét ós a felburjánzó fiatalabbik ágat. A szeptember 7-i kerületi ülésen ezek közt már heves összeütközésre került a sor oly személyeskedések közt, amelyek ellenségeikben jó reménységeket keltettek. De maga Leurs jelentette, hogy ennek az egységes állásfoglalásra semmi kihatása nem volt: „mindenki még az este és 8-án azon fáradozott, hogy az egyetértést helyreállítsa". Vay megmagyarázta a hevesvérű fiataloknak, hogy amit magánmegbeszélósekben maguk közt mondanak, konferenciákon ós kerületi ülésekben előhoznak, nem valók még a diéta üléseire, írásokba ós fölterjesztésekbe, hogy a bölcseség formákhoz köt. Bevallotta azt is, hogy ezt a tapasztalatot osak nagy önuralommal ós hosszabb gyakorlat után tudta elsajátítani, hogy az olyan föliratokkal, amelyekbe szigorúbb vizsgálat nélkül veszik föl ötleteiket, csak nevetségesekké teszik magukat. A lecke hatott is, és Leurs szomorúan állapította meg „Vay ist