Domanovszky Sándor: József nádor élete I. első rész (Budapest, 1944)
A magyar sors
A MAGYAR SORS. Az egyes ember sorsa a közösségébe van beágyazva. Rousseau Emiljében, a természetes emberben — aki minden szellemi hatástól menten csak saját józan esze ós a természet spontán fölismerése alapján fejlődik — már régen nem hisz senki. Filozófia és társadalomelmélet mélyen bevésték tudatunkba, hogy a legnagyobb egyéniségek sem vonhatják ki magukat koruk és társadalmuk hatása alól, hogy még a forradalmárt is, aki a meglévő régi formával szembeszáll, ezök a tényezők határozzák meg. Az, amit az ember közösségétől kap, nem csak fizikai örökség, biológiai adottság, hanem sokkal nagyobb mértékben az a szellemi tapasztalatanyag, amelyet az ősök hosszú nemzedéksorozatai halmoztak föl s amely nem fizikai átöröklés, hanem inkább tudatos vagy tudattalan nevelés eredménye, amelyet mindenki maga szerez meg magának környezetétől. Csak abban van különbség, hogy a megszerzés módjában kinek van nagyobb ós aktívabb része: a környezetnek-e, avagy magának a neveltnek? A determináns tehát szellemi, az az objektív szellem — amint ezt a modern filozófia elnevezte^ —, amely elszakadt az egyénektől és önmagában is tovább él és fejlődik, mint az élet egyik leghatalmasabb erőtényezöje, amelynek hatalma alatt élünk ós amely bennünk is él. Nevezik kultúrának is. Ez azonban nagyon komplex fogalom, mert sokféle elágazásában nem tudjuk, melyik a főiránya, hova törekszik? Csak a múltra visszatekintve értjük meg a szétágazó erők összetevődósét és kifejlődését és vonjuk le a történtekből a következtetésre, az objektív szellem további alakítására alkalmas tapasztalatokat. Ez a szellemiség minden önálló életet élő közösségnél másként alakul és nemzeti kultúrákban differenciálódik. Különbségeit éppen az ^ V. ö. Hans Frever: Theorie des objektiven Geistes. 3. kiaxl. Ijcipzig — BerUn, 1934.
