Domanovszky Sándor: József nádor élete I. első rész (Budapest, 1944)

látozások ellen folyt a harc. Ki kellett tehát térnem a kereskedelmi és iparpolitikára, a vámügyre. Nemcsak abból a nézőpontból, hogy a nádor milyen álláspontot foglalt el, hanem a megítélés szempontjából arra is, hogy a bécsi kormányzatnalí mii volt a célja, ós Magyarországon akkor hogyan gondolkoztak erről. Ez a kor — már 1790 óta — az alkotmányosság mellett mindenekelőtt ezt a kérdést tartotta megoldandónak. A szociális kérdésnek már voltak kiváló előharcosai: Hajnóczy József, Batthyány Alajos gróf és Berzeviczy Gergely, de a szociális kérdés megoldását nem képzelhették el a gazdasági problémák rendezése előtt. A felfogás ugyanaz, mint Széchenyinél. Nem a politikusok, de az írók az eszmék hirdetői, Széchenyi előfutárjai. Nagyon fontos volt tehát a kormányzattörténet szempontjából a kor gondolkodását is megismertetni. A napóleoni háborúk a katonai kérdéseket, az újoncozást és az inszurrekció szervezetét tolták előtérbe, a szerencsétlen háborúk a papírpénz elértéktelenedését, a rendek nemzeti programmja a magyar kulturális kérdéseket, elsősorban a nyelv ügyét. Ezeknek részletesebb tárgyalása tehát nem volt mellőzhető. Annál kevésbbé, mert kutatásaim eredményéképen meg kell állapítanom, hogy a magyar történelem eddig nagyon mostohán bánt el ezzel a korral. Ámbár Wertheimer Ede két munkájában is rámutatott arra, hogy milyen fontos kérdések forogtak akkor szőnyegen és két országgyűlés történetének, az 1807-nek és az 1811—12-nek földolgozásával már eléggé bebizonyította, hogy akkor a rendek milyen komoly öntudattal és elhatározottsággal szállottak síkra a magyar nemzeti érdekekért ós milyen következetesen építették ki nemzeti programmjukat, a közvélemény és történettudományunk alig vettek tudomást ezekről a tényekről. A közvéleményben úgy él ez a kor, mint amely 1790 után elejtette a II. József rendszere ellen megindult visszahatás eszméit ós közömbös nyugalommal és érdektelenséggel nézte a reakció előretörését. Mintha a nemzet eltompult volna. Ennek a felfogásnak már akkor ellentmondtam — 1923-ban német nyelven megjelent összefoglaló magyar történelmemben —, amikor alkalmam nyílt betekinteni abba a levéltári anyagba, amelyet annak idején Wertheimemek nem bocsátottak rendelkezésére. Minthogy tehát a rendek akkori állásfoglalása és gon-