Felhő Ibolya: Az úrbéres birtokviszonyok Magyarországon Mária Terézia korában. Dunántúl (Budapest, 1970)

Komárom megye

KOMAROM MEGYE BEVEZETÉS A XVIII. századi Komárom megye a Duna két oldalán terült el, s a Duna folyása két, nagyjából egyenlő nagyságú részre osztotta, összefüggő területén kívül hozzá tartozott még egy Esztergom megyébe ékelődő kisebb rész is, Piszke és Lábatlan vidéke. Most a Dunától északra elterülő része Csehszlovákiához tartozik; a Dunától délre eső része pedig a régi Esztergom megyéből hozzácsatolt területtel együtt alkotja a mai Komárom megyét. Az egykori Komárom megye különféle jellegű tájakból tevődött össze. Duna balparti felének jórósze, vagyis a Csallóköz keleti csücske meg a Vág, Nyitra és Zsitva folyók alsó szakaszának kiszélesedett völgye síkság, amelyet a rajta kanyargó folyók — köztük elsősorban a Duna — és mellékágaik, meg az állóvizek, mocsarak, kitűnő szénatermő és halászó területté tettek, viszont gyakori áradásokkal sújtottak. Ennek a Duna balparti résznek csupán északkeleti csúcsát érintik a barsi hegyek. A megye dunántúli fele viszont jórészt hegyes, erdős-dombos vidék: a Vértes- és a Gerecse-hegység délnyugat — északkeleti irányú vonulatai húzódnak át rajta s kapcsolják össze a Bakony és a Pilis hegyeivel. Vizekben — patakokban és tavakban — ez a terület igen gazdag, s talaja többnyire termékeny. A Tata és a Duna közti hatalmas mocsarat ez idő tájt, 1747-ben csapoltatta le a tatai uradalom és a magyar kamara. A megye változatos természeti viszonyai a gazdálkodásnak más-más ágát juttatták előtérbe az egyes tájakon. A Csallóközben a szénaés gabonatermesztés, a Vág mellékén a kerti növények termelése, a tatai járásban a gyümölcstermesztés és a fakitermelés jelentősége emelkedett a többi termelési ág fölé; az állattartás és szőlőművelés megyeszerte elterjedt, csupán a Csallóközben nem volt sok szőlő. A neszmélyi, almási és lábatlani bor messzeföldön híres volt. Az ország gazdasági vérkeringésébe Komárom megye erősen bekapcsolódott mind saját termékeinek értékesítése, mind pedig más vidékek termékeinek közvetítése révén. Fő szárazföldi közlekedési útja a Budáról Bécsbe vezető országút volt. Ezenkívül a megyén, mégpedig Duna jobbparti részének a közepén vezetett keresztül a XVI. század óta híres marhahajtó útvonal, a Budáról Győr felé tartó „mészárosok útja", Bana, Bábolna, Nagyigmánd, Kocs, Bánhida érintésével. Még ennél is nagyobb jelentősége volt a megye számára az ország fő víziútjának: a Dunának, ennek köszönhette élénk kereskedelmi forgalmát, amely főként Komárom városában összpontosult. A Komárom megyei hajó vontatók a török területtől egészen Ülmig vontatták a teherhajókat. A Vágón is rendszeres forgalom volt: felfelé gabonát, lefelé fát szállítottak rajta. A tatai szénmedence feltárása ekkor még nem történt meg, csak 1780-ban nyílt meg a zsemlyéi bánya, tehát az úrbérrendezés idején a bányászat még nem volt a fejlődés tényezője. A megyének ez a központi fekvése háborús időkben természetesen hátrányos volt s a szomszédos Győr megyéhez hasonlóan Komárom is meg-megújuló harcok színtere volt a török korban. 1529-ben szenvedte el az első nagy pusztítást a Bécs ellen vonuló török seregtől. 1543-tól területén húzódott át a hódoltság határa s a megye legnagyobb része egészen 1683-ig, Esztergom és Székesfehérvár felszabadulásáig a magyar és a török végvárvonal közé esett. A pusztításnak leginkább kitett Duna jobbparti részről (Tata vára pl. kilencszer került török kézre) sokan a védettebb Csallóközbe települtek át, s ezért ott a lakosság — különösen a nemesek — száma erősen megnőtt. A megfogyatkozott népességű vidékekre azután itt is megindult a sűrűbben lakott területekről a lakosság áramlása már a XVII. század vége felé; ekkor túlnyomórészt magyarok telepedtek le. Nagyobb szervezett telepítési akcióra a XVIII. században került sor. Esterházy József gróf, aki 1727-től a tatai uradalom földesura volt, az 1730—40-es években a német tartományokban toborzott parasztokkal telepítette újra — részben vagy egészben — Dunaszentmiklós, Szomód, Agostyán, Baj, Tolna, Tarján, Alsó- és Felsőgalla, Környe, Kecskéd és Zsemlye helységeket. (E telepesekhez Mosón megyei németek is csatlakoztak.) Ugyanebben az időben kisebb számban szlovák telepesek is jöttek az ország északi megyéiből; ők többnyire meglevő, de nem eléggé népes magyar falvakba költöztek. (A tatai uradalomban Bánhidára, a gesztesiben Oroszlány, Bókod, Szák helységekbe.) Esterházynak ez a telepítési tevékenysége sokhelyütt együtt járt protestáns magyar jobbágyoknak az uradalomból való kiszorításával (Mezőörs, Baj, Környe, Kocs, Igmánd). A telepítések után sem érte el azonban ennek a vidéknek a népsűrűsége a nyugat-dunántúli területekét, s mind a tatai, mind a gesztesi járásban sok volt az alföldi településekhez hasonlóan nagy határú, nagy lélekszámú helység. Nemzetiségi szempontból nem hoztak lénye-