Az Országos Magyar Gyűjteményegyetem kiadványai V. füzet (Budapest, 1929)

1. Dr. gróf Klebelsberg Kuno, m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter elnöki megnyitóbeszéde

laboratóriumait, intézeteit, szemináriumait elhagyta, addig az időpontig, amig főiskolán tanszékhez jutott, keserves kálváriaúton kellett keresztülmennie. Legtöbben vidéki középiskolákhoz kerültek, ahol könyvtár és megfelelő kulturális környezet hiányában pár évi meddő erőfeszítés után le is mondtak tudományos törekvéseikről. Itt tehát egy nagy hídverésről kellett gondoskodni, amely egyetemtől indul ki és egyetemhez vezet és ezt igyekeztem intézményesen biztosítani külföldi Collegium Hungaricumok, továbbá a Gyüjteményegyetem kiépítése és a tudományos kutatóintézetek megszervezése által. Óraműszerű szerkezetet igyekeztem létesíteni, amelynek kerekei precíziósán kell, hogy összeilleszkedjenek. Az elgondolás célszerű vagy célszerűtlen voltáról lehet vitatkozni, de egy-egy intézményt abból önkényesen kiemelni nem lehet, mert az intézmények csak összességükben és együttműködésükben szolgálhatják sikeresen az előttem lebegő nagy célt. Az ugyancsak autonóm szervezetű Ösztöndíj Tanács akként van összeállítva, hogy abban minden főiskola és minden tudományszak az ifjúság iránt érdeklődő kiváló, férfiakkal van képviselve. Az ő hivatásuk, hogy Magyarország egész főiskolai ifjúságából minden évben kiválasszák a tudományos hajlamukkal feltűnő tehetségeket és azokat a bécsi, berlini vagy római Collegium Hungaricumokba vagy ösztöndíjjal Anglia, Franciaország, Görögország vagy Svájc ama professzoraihoz küldjék, akik mellett tanulmányaikat folytatni óhajtják. A görög- és latin-, az angol- francia-, német- és olasz-szakos középiskolai tanárok alkalmazást nyernek gimnáziumainknál, reálgimnáziumainknál és reáliskoláinknál. A művészek kimennek a szabad életbe. A tudósok számára pedig két út nyílik meg. Vagy főiskoláinkon mint asszisztensek és adjunktusok nyernek alkalmazást, vagy a Gyüjteményegyetem tudományos személyzetébe jutnak bele. Természetesen csak akkor, ha külföldi stúdiumaik termékenyeknek bizonyulnak, ha odakünt maguktartása kifogástalan, szóval ha méltókká váltak a nekik előlegezett bizalomra. Főiskoláink, különösen egyetemeink tudományos segédszemélyzetének ügye még szerves rendezésre vár. A nagy ösztöndíjakció keretében, ösztöndíj Tanácsunkkal karöltve igyekezlem e kategóriának is némi anyagi támogatást nyújtani, a megélhetés pillanatnyi gondjait enyhíteni. De korántsem áltatom magamat azzal, hogy e belföldi kutatási ösztöndíjakkal főiskoláink tudományos segédszemélyzetének kérdése rendezve lenne. A professzor megkívánja, mert tanítási érdek, hogy szabadon állíthassa össze asszisztenseinek és adjunktusainak karét. Majdnem olyan joga ez a professzornak, mint ahogyan a miniszterelnök a legjobb belátása szerint alakítja meg kabinetjét. Természetes a professzornak ez a kívánsága, mert hiszen a sebésztanár felel a műtétek sikeréért, amelyben a segédszemélyzet közreműködése nélkülözhetetlen és általában minden professzor laboratóriumáért és intézetéért, — már pedig ezt a felelősséget csak akkor viselheti, ha munkatársait legjobb lelkiismerete szerint maga válogathatja meg. Innen van az, hogy valamely klinikán vagy laboratóriumon a rendes tanár személyében beálló változáskor valósággal megújul a tudományos segédszemélyzet, a régi tanár emberei mennek, az új professzor korábbi munkatársai és segédei jönnek. A professzornak e természetes igényével szemben áll a tudományos segédszemélyzetnek az a maga nemében szintén jogos kívánsága, hogy alkalmazása tartós legyen és állandó megélhetést biztosítson. Két ellentétesnek látszó érdeket kell itt összeegyeztetni, ami annyival nehezebb, mert mindkét érdek jogosult. Legyünk ugyanis tisztában azzal, hogy különösen az orvosi elméleti, a bölcsészeti természettudományi és a műegyetemi intézetekben számottevő fiatal tudós csak iákkor szolgál megnyugvással, ha jövőjét biztosítva látja. Az imént