Az Országos Magyar Gyűjteményegyetem kiadványai IV. füzet (Budapest, 1927)

1. Dr. Hóman Bálint egyet. ny. r. tanár, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója ügyvezető-alelnöki beszámoló beszéde

felmerülése óta lépten-nyomon találkozunk oly muzeális tervezgetésekkel, melyek naiv tudatlansággal meglevő országos intézmények — elsősorban a helyszűke miatt kifosztásra legalkalmasabbnak ítélt Nemzeti Múzeum — anyagának megdézsmálásával, gyűjteményeinek megcsonkításával ^óhajtanának új speciális szak- vagy emlékmúzeumokat alapítani, melyekre, tárgyilagos kritikával mérve, semmi szükségünk nincs. A fővárosban és vidéken valósággal burjánoznak a lokálpatrióták hiúságát izgató, de tudományos és közművelődési szempontból egyaránt meddő, jórészben jogosulatlan egyéni ambiciókra, hiúsági momentumokra vagy legjobb esetben dilettáns elgondolásokra visszavezethető tervezgetések. Sajnos előkelő intézmények, törvényhatóságok és városok jóhiszemű, de a dologhoz nem értő vezetői által felkarolva, e tervek nem egyszer komoly formában jelentkeznek. A legutóbbi két évben hat ily kísérlettel kellett leszámolnunk. Még szomorúbb állapotok vannak a muzeális értékek felkutatása és pazarlása terén. Az ország területén boldog-boldogtalan kutathat kincsek és régészeti emlékek után s bár a közigazgatási hatóságok újabban fokozott védelemben részesítik érdekeinket, régészeti anyagunk igen értékes része kerül kalmárkézre, nem egyszer külföldi kereskedők kezére. Csak kirívó példaképen említem fel, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött hallstattkorí angyalföldi aranylelet egy értékes darabja alig egy hónappal felbukkanása után a British Museum tulajdonába került, mig a Konstantinosz Monomachos-féle koronának egyik háború folyamán felszínre került díszes lemeze az Albert & Victoria Museum kincseit gyarapítja. Mialatt a külföldi múzeumok és élelmes kereskedők így gazdagodnak a magyar föld kincséből, a Magyar Nemzeti Múzeum és minden támogatásra érdemes jobb vidéki múzeumok ásatásai nem egyszer meghiúsulnak a maguk rosszul felfogott lokális érdekeit buzgón védelmező helyi hatóságok és múzeumnak csúfolt kis gyűjtemények kezelőinek gáncsvetésén. A középosztály elszegényedése s a megszállott területek lakosainak nyomorúsága következtében a magyar családok féltve őrzött ereklyéi, műtárgyai, régiségei nagy számban, gyakran egész értékes gyűjtemények kerülnek piacra s lelkiismeretlen üzérek révén nem egyszer külföldre, anélkül, hogy az eladók érdekeit mindenesetre sokkal inkább tiszteletben tartó közgyűjtemények vezetői tudomást szerezhetnének elidegenítésükről. Reméljük, hogy a kérdés törvényes szabályozásával elébe tudunk vágni e visszásságoknak. Könyvtárpolitikai szempontból bír jelentőséggel a budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Tanácsának elhatározása, mellyel az 1922: XIX. t.-c. 10. §-ában biztosított jogával élve — bizonyos feltételek mellett — az Egyetemi Könyvtárnak a Gyüjteményegyetem keretébe és szervezetébe leendő átadására határozta magát. A két Tanács kiküldöttei közt a tárgyalások a legközelebbi időben megindulnak. Az Egyetemi Könyvtár csatlakozása szervezetünkhöz lehetővé tenné anyag és rendeltetés tekintetében egymást kiegészítő legnagyobb országos könyvtáraink szerves együttműködését és egységes szempontból kiinduló irányítását, ami egészséges fejlődésüknek alapfeltétele. Az államháztartás is nagy kiadástól kiméltetnék meg e csatlakozás által, mert az Egyetemi Könyvtár elszigeteltségének és tisztán egyetemi érdekből kiinduló fejlesztésének esetén tovább már nem zárkózhatnánk el az Országos Széchenyi Könyvtárnak a külföld nagy nemzeti könyvtáraihoz hasonló egyetemes nemzeti és tudományos könyvtárrá fejlesztése elől. Tág perspektíva nyílik a Gyüjteményegyetem előtt a kultuszminiszter úrnak a természettudományok támogatásáról és a külföldi ösztöndíjügy rendezéséről — Tanácsunk meghallgatásával — kidolgozott s mér az országgyűlés elé terjesztett törvényjavaslataival. Mindkettő láncszeme az iskolai oktatással nem