Magyar Nemzeti Levéltár – Az Archivum Regnitől az elektronikus levéltárig (Budapest, 2013)
3. Az Archivum Regni és az Országos Levéltár - Erős állam, modern közigazgatás, szervezett levéltár - A levéltárak szerepének átalakulása
3. Az Archivum Regni és az Országos Levéltár Az 1723. évi XLV. te. rendelte el az ország levéltára, az Archivum Regni felállítását, a LXXIII. te. pedig előírta és valamennyi vármegye részére kötelezővé tette állandó vármegyeház építését, amit elsősorban a pénztár, a börtön és a levéltár biztonságával indokolt. Kimondta, hogy a közgyűlések és ítélőszékek tartására, valamint a levéltár gondos megőrzésére és az iratok elhelyezésére alkalmas ház építendő. E rendelkezés mielőbbi végrehajtása majd minden megyében időszerű volt, hiszen állandó megyeszékhely és megyeház hiányában a közgyűléseket a török elől menekülve, a hadi helyzetnek megfelelően mindig másutt tartották. Természetesen az iratok és a jegyzőkönyvek e helyekre is „utaztak", ezért gyakran elkallódtak, elvesztek, elpusztultak vagy károsodtak. Harminchárom évnek kellett eltelnie, mire a törvény nyomán az Archivum Regni 1756-ban valóság lett, és lassan épültek a vármegyei levéltárak is. A bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchiv 1749-es létrehozásával azonban elmondhatjuk, hogy a 18. század közepére végleg kialakult a Habsburg-ház által újraegyesített Magyar Királyság levéltári szervezete. Erős állam, modern közigazgatás, szervezett levéltár A 18. század közepétől az állam szerepének növekedésével az iratok mennyisége is növekedett. Ez a század nemcsak a levéltári intézményhálózat kialakulásának, hanem az iratkezelés modernizálásának kora is. A felvilágosult abszolutizmus idején az európai közigazgatáshoz zárkózott fel a hazai is, és ezzel együtt kialakult a feudális kor végéig, sőt annál tovább is fennálló levéltári intézményhálózat. A megyei levéltárakra vonatkozó első levéltár-rendezési utasítások Mária Terézia nevéhez fűződnek. Egységes útmutató nem jelent meg, így központi utasítás híján a főispánok, nótáriusok saját ízlésük szerint értelmezték a „rend", „rendezettség" fogalmát, így akadozott a végrehajtás. II. József rendeletében a politikai és jogügyi iratok szétválasztását (segregatióját) és lajstromozását követelte. 1786. augusztus 1-jei rendeletével pedig az uralkodó utasította a megyéket, hogy a szétválasztott iratok rendezését és lajstromozását valósítsák meg. Ezek az iratok a vármegyei alsó fokú bírósághoz kerültek, így két levéltára lett egy-egy vármegyének: az „Archivum maius", amely a politikai, közigazgatási iratokat és az „Acta noviora", amely a jogügyi iratokat tartalmazta. A megyék azonban húzták az időt, ami a passzív ellenállás konkrét megnyilvánulása volt. II. József rendszerének bukása után visszatért a korábbi iratkezelési rendszer, s a jegyzők többé nem lajstromozták a régi iratokat, csak a folyó ügyekkel foglalkoztak. Egymás után szervezték a levéltárosi állásokat, hogy mentesítsék a jegyzőket a levéltári munkától. A 18. század végére a vármegyei levéltárakban összegyűlt iratanyag többnyire áttekinthetetlenné vált, ezért több vármegye közgyűlése elrendelte a levéltár rendezését. Ekkor már fokozatosan önállósult a levéltárnok működése: előbb regisztrátornak, később archiváriusnak nevezték. A levéltárak szerepének átalakulása Az 1848-1849-es szabadságharc idején Magyarországon is napirendre került a nyitott, alapvetően a történeti tudományos kutatást szolgáló levéltár létrehozása. A forradalom és szabadságharc bukása megakadályozta e terv végrehajtását. A neoabszolutista osztrák kormányzat
