Kovacsics József: A történeti statisztika forrásai (Budapest, 1957)
Thirring Gusztáv: A városok népességének 1848. évi összeírása a soproni „Népszámlálás" és főbb eredményei tükrében
A demográfiai adatoknál lényegesen bővebbek és sokoldalúbbak az összeírásnak a népesség foglalkozási-társadalmi megoszlására rávilágító eredményei. Minden népösszeírás eredményei főleg abból a szempontból tarthatnak igényt érdeklődésünkre, mennyire és miképpen világítják meg a népesség foglalkozási viszonyait és társadalmi helyzetét. A modern népszámlálások fejlett technikája ezt minden nehézség nélkül lehetővé teszi, mert a foglalkozási ágnak szabatos megjelölése és a foglalkozási viszonynak megállapítása mindkét irányban módot ad az összeírás eredményeinek kiaknázására. A régi népösszeírások, amelyeknek megszervezése és végrehajtása természetszerűleg nem történt statisztikai megfontolások alapján, éppen ennek következtében nem nyújthatnak oly eredményeket, amelyek minden tekintetben kielégítő és eléggé kimerítő képet adhatnának a népesség kereseti viszonyairól és társadalmi struktúrájáról. Ez az 1848. évi soproni népösszeírásra is áll. Ugyanis, mint már említettük, az összeírásban minden egyes háztartásnak (családnak) csak a feje szerepel név szerint és foglalkozásának megjelölésével. Az összeírásban követett ez a rendszer két rendbeli hibát rejt magában. Először is csak a háztartás fejének (rendszerint a családfőnek) foglalkozását mutatja ki, akit tehát keresőnek lehet és kell is tekintenünk. Az egyes foglalkozási ágaknak így előálló számadatai azonban nem merítik ki a foglalkozási ágaknak és a keresőknek egész körét, mert a háztartás kebelében élő családtagok között is nagyobb számmal lehettek és voltak is bizonyára olyanok, akik valamely foglalkozást űztek, de akik az összeírás rendszerénél fogva, amely nem az összes egyéneket, hanem csak a családfőket sorolta fel egyenként, külön kimutathatók nem voltak. 20 Látható ebből, hogy az összeírás — bármennyire érdekesek is adatai — teljes foglalkozási statisztikát nem adhat és így adatai más, a foglalkozási ágak teljes statisztikáját nyújtó összeírások eredményeivel közvetlenül nem hasonlíthatók össze. A másik nehézség és hiány abban áll, hogy az összeírok, amikor a családfők foglalkozását bejegyezték, nem mindig voltak figyelemmel arra, hogy ezek foglalkozásukat mint önálló mesterek, vagy mint ipari vagy kereskedelmi segédek, avagy tanoncok (inasok) űzték-e? Ha tehát azt látjuk, hogy az összeírás például 89 szabót és 144 cipészt mutat ki, nem tudjuk, hogy ezek közül mennyi volt az önálló mester és mennyi az alkalmazott segédszemélyzet, mert nem valószínű, hogy a tényleg megnevezett 3 szabósegédnél és cipészsegédnél több ne lett volna az említett iparágakban. Márpedig a foglalkozási viszonynak megállapítása előfeltétele annak, hogy a foglalkozás alapján társadalmi rétegeket, egymástól jellegzetesebben eltérő csoportokat különböztethessünk meg, és a népesség osztálymegoszlására is következtessünk. Ezen a hiányon azonban mégis bizonyos fokig segíthetünk. Az összeírás ugyanis minden egyes háztartáson belül kimutatja az abban élő szolgálati személyek számát. Ebben a számban a házi cselédség éppen úgy bennfoglaltatik, mint az üzleti vagy ipari alkalmazottak. Mivel alig tehető fel, hogy egy polgári háztartás egy vagy (kivételesen) legfeljebb két házicselédnél többet tartott volna, úgy az ezeken felül kimutatott szolgálati személyek csakis üzleti alkalmazottak lehettek; így ilyen esetekben a név szerint megnevezett családfő okvetlenül önálló iparos vagy kereskedő volt, míg olyan esetben, amikor az iparos vagy kereskedő háztartásában szolgálati személyzetet egyáltalában nem, vagy csak legfeljebb egy főnyit mutattak ki, fennáll annak a lehetősége, hogy a családfő nem önálló mester, hanem csak segéd volt (avagy olyan kisiparos, aki segédszemélyzetet nem alkalmazott). Némi lehetősége megvan tehát annak, hogy az iparosok és a kereskedők számának ilymódon történő kettéválasztása útján a foglalkozási viszonyra és ennek alapján a társadalmi helyzetre is következtethessünk.
