Kovacsics József: A történeti statisztika forrásai (Budapest, 1957)
Bottló Béla: Az 1828. évi országos összeírás
2. Az adózás rendszere 1828 előtt A majorsági földeket a földesúr saját kezelésében részben robottal, részben majorsági cselédeivel és részben bérmunkásokkal műveltette. A majorsági földeket nemesi birtokoknak tekintették. Ennek következtében sem ezek a földek, sem pedig a földeknek a művelői: a majorsági cselédek nem viselték az adóterheket. Az állami szolgáltatások súlyos terhe tehát legnagyobb részében az úrbéres jobbágyok vállán nyugodott. Ha súlyosodtak a jobbágy vállain az állami adóterhek, mind nehezebben tudott eleget tenni földesurával szemben fennálló kötelezettségeinek. Ebben leli magyarázatát az, hogy a földesúr mindent megtett annak érdekében, hogy jobbá* gyait megvédelmezze az állami adóterhek növelésével szemben és ezért került szembe a földesúr ebben a viszonylatban az államhatalommal. Így érthető meg, hogy a vármegye állandóan tiltakozik a részére felülről megállapított nádori porta-szám ellen. A törvényhatóságok a reájuk kirótt adóterheket csökkenteni törekedtek. Állandó harcot vívtak a kiszabott adóterhek, azaz a porta-szám csökkentéséért. Ebben a küzdelmükben nem vették figyelembe azt, hogy e törekvésüknek a sikere — mivel a fizetendő adó összege az egész országra nézve egy tételben nyert megállapítást — egészen magától érthetően a többi törvényhatóság jobbágyrétege adóterheinek a növelését vonta maga után. Az adóterhek behajtásának ez a rendszere könnyű lehetőséget adott mind az adóalapok eltitkolására, mind pedig a felülről jövő igazságtalanságokra. Jól észrevehető ez a törekvés az 1828. évi országos összeírás anyagában is. Az egyes törvényhatóságok gondosan sorakoztattak fel mindent, ami az egész törvényhatóság teherbíró képességének csökkent voltát, terheinek nagyságát volt hivatva bizonyítani. Az adóalapok jövedelmezőségét csökkentették, leértékelték, a terheket pedig növelték és felértékelték. A törvényhatóságok a XVIII. század második felében mind gyakrabban veszik számba, írják össze a területükön található adóalapokat. Ezek az újabb és lassanként szinte évenként megismétlődő összeírások az egyes törvényhatóságokban egymástól erősen elütő alapelvek szerint történtek. A század elején felvett nagy országos összeírás foltozgatása a század végére már tökéletes zavart okozott. Az adórendszer e zavart voltának a rendezése a század végén már követelő szükségszerűségként jelentkezett. Az adókivetés újjászervezése céljából szükséges országos összeírást, amelynek alapján az ország adófizetésre köteles személyeit, valamint az adóköteles ingó és ingatlan vagyont akarták számba venni, már az 1791. évi LXVII. törvénycikk által létrehozott országgyűlési bizottságok is programjukba iktatták. Az 1802. évi országgyűlés már kidolgozta azt az összeírási utasítást (Instructio —) és azt az űrlapmintát, amelynek alapján az országos összeírást végre akarták hajtani. Erre azonban akkor nem került sor, mivel az országgyűlés ezt a kérdést már tanácskozásainak a végén tárgyalta és ennek következtében befejezni nem tudta, ezért a következő országgyűlésre halasztotta. De nem került erre a sor a közvetlen ezután következő két országgyűlésen sem. A napóleoni háborúk következtében mind válságosabbra fordult helyzet, majd az ezt követő gazdasági összeomlás, annak ellenére, hogy mindezek szinte mérhetetlen terheket raktak a jobbágyság vállaira, nem teremtettek megfelelő légkört az országos összeírás keresztülvitelére. Csak az 1825—27. évi országgyűlés vetette fel újból az 1802-ben tervezett országos összeírás gondolatát, amelyet mind a rendek, mind pedig az uralkodó egyformán óhajtottak és sürgettek. A nemesség egyöntetűen lépett fel az országgyűlésen a jobbágyságra súlyosodó adóterhek csökkentése érdekében, a saját előjogainak leg16* 243
