Gáspár Ferenc: A munkásság az üzemekért, a termelésért, 1944-1945 (Budapest, 1970)

A magyar nagyipari munkásság harca az üzemek megmentéséért,helyreállításáért és a termelés megindításáért, 1944-1945 (Tanulmány)

A kemény ostromot kiállott főváros és a bányavidék szükségleteinek fedezése szinte lehetetlenné vált. A háború nem kímélte a mezőgazdaságot sem. Az elhurcolt, elpusztított állatállomány, a tönkrement földek nem nyújtottak elegendő élelmiszert a lakosságnak, ami kevés akadt az országban, annak a szállítása a közlekedés bénultsága miatt ezernyi akadályba ütközött. A közellátás helyzetére jellemző, hogy a budapesti Nagyvásártelepre 1945 első felében mindössze 4700 métermázsa élelmiszer érkezett, a háború előtti felhozatalnak alig egy tizede.

260 A közellátáson kívüli készletek csereforgalom útján kerültek a fogyasztókhoz, de olyan áron, amelyet a munkásság nem volt képes megfizetni. Szinte szükségszerűvé vált, hogy minden fogyasztó maga szerezze be vidékről, csere útján, a háztartás szükségleteit. A „batyuzás" egyre szélesebb méreteket öltött, vasúti kocsik tetején utazva, gyalog, keserves körülmények között tudták csak a dolgozók a létfenntartásukhoz szükséges élelmiszert beszerezni. A munkásság számára a batyuzás azt jelentette, hogy távol kellett maradnia a munkától, nem beszélve arról, hogy nekik volt a legkevesebb cseretárgyuk. Sokan valóban utolsó ruhadarabjukat, ingüket voltak kénytelenek odaadni élelmiszerért. A Magyar Kommunista Párt már január első napjaiban felismerte az iparvidékek rendkívül súlyos helyzetét, és megsegítésük érdekében széles körű akciót kezdeményezett. Január 5-én felhívással fordult az Alföld városainak és községeinek lakosságához, demokratikus szervezeteihez, hogy „sürgősen indítsák meg az élelmiszergyűjtést a súlyos élelmezési nehézségekkel küzdő ipari munkások számára".

281 Egyes iparvidékeken valóban rendkívül súlyos helyzet alakult ki! A farkaslyuki kőszénbánya január 30-án az ózdi bányaigazgatóságnak a munkások hiányzása okaként a következőket jelentette: „A munkásság tetemesen le van gyengülve, nincs meg a legminimálisabb táplálkozása sem. Sáta községben például lisztet és zsírt kéregetnek koldus módra, és úgy osztják szét a tengődő bányamunkások között."

262 Kétségbeejtő helyzetről számolt be Salgótarján város és az üzemek képviselőiből alakult küldöttség 1945. március 13-án az Ideiglenes Nemzeti Kormány minisztereinek Debrecenben.

263 A Salgótarjáni Kőszénbánya április 12én a közellátási miniszterhez benyújtott kérelmében többek között az alábbiakat írta: „. . . munkásaink, azok családtagjai egyes telepeinken a szó teljes értelmében éheznek, mert ellátásukról gondoskodni nem ^Berend T. Iván id. m., 37. old. 351 Néplap (Debrecen), 1945. január 9. — Közli: A Magyar Kommunista Párt és a SzociéiaeuiuKrata Párt határozatai, id. m., 49. old. 852 OL Z 386—57. «3 OLZ 371—235/1944—1945. — A Salgótarjáni Acélgyár mb. igazgatójának feljegyzése: Küldöttség a debreceni kormányhoz. 5 A munkásság.