Hajnal István: A Kossuth-emigráció Törökországban, I. kötet (Budapest, 1927)

Első fejezet A menekülés

Nem saját kocsiján indult; a vár parancsnokától, Damjanich tábornoktól kérte el hintaját. Egyedül szárnysegédét, Asbóth alezredest, vette kíséretül. Lugosi ember létére az jól ismeri a déli vidékeket. Mint mérnökember, a szabályozás munkáinál megismerte a magyar határ Dunáját és környékét is. Délután négy óra tájt gördült ki Kossuth hintója a vár kapuján ; ájultan összeesett feleségének sikolya kísérte. Hamarosan nyílt országúton iramodott a hintó Radna felé. A drága földet nyomták még a kerekek, amely most is oly szívesen viselte hátán magyar fiainak terhét, mint bármikor. Még körülötte látta az utas azt, amiről hosszú évtizedek multán, mint agg száműzött, oly ragyogó őszinteséggel emlékezett meg: „Az önző énnek ama nagy legyezője, melynek neve: haza." Külsejébenbelsejében elváltozott, meggyötrött, magasan önző én készült sietve elhagyni nevelőjet, életelemét, boldog vágyainak nagyszerű legyezőjét. * * * Az utolsó esztendőben szinte lázálom volt Kossuth élete. Csaknem betegségnek érzi most az elmúlt szüntelen, természetfölötti küzködést. Egy levele, melynek hitelességét nem lehetett ugyan kétségtelenül megállapítani, de amit szeretnénk valóban az ő levelének tartani, mutatja az izgalmak reakcióját. Az elgyötört és kiábrándult ember vágya szól belőle az emberi élet után. Iratai, melyeket közvetlen menekülése után fogalmazott, mutatják azt is, hogy kiábrándult érzéssel gondolt vissza a harc szereplőire; nemcsak egyesekre, hanem a tömegekre is. A sok emberi gyöngeség, mit a harc alatt tapasztalt, lerántott minden díszt a történtekről a fáradt lélek előtt. Hiszen már a küzdelem alatt is megfigyelhette, hogy a tömegek lelkes éljenei s tapsai után a katonák nagyobb részét azért kényszerrel kellett sor alá állítani. „Ideje, hogy a nép is tegyen már valamit, eddig úgyis, azt lehet mondani, semmit sem tett!" — csúszott ki egyszer száján Kossuthnak, egy tanácskozáson az orosz betörés után. Idegen földön keserű kifakadással emlékszik meg a gyáva, semmirekelő, önző tisztikarról, a demoralizált, békére vágyó katonákról. Ez a szökésre gondolt volna. Bizonyosnak véljük, hogy óvatosságból keltezte előbbre 11-én, tartván, bogy Görgei intézkedéseket tett menekülése ellen. Az aradi búcsúzásról Kossutbné i. elbeszélése; Irataim X. 197. és Imrefi i. m. 24.