Hajnal István: A Kossuth-emigráció Törökországban, I. kötet (Budapest, 1927)

Első fejezet A menekülés

I. A MENEKÜLÉS. Az utolsó aradi napok emlékét fátyolozottá tette az izgalom. Elveszett már minden tájékozottság az ügy helyzetét illetőleg; az egyik pillanatban hatalomnak érezte még magát a magyar kormány, a másikban a teljes megsemmisülés előtt látott mindent. Ezt az izgalmat felejtették el a magyar vezérfórfiak, amikor évek multán e napokról beszéltek. Nehéz is lett volna újra felidézniük, teljes egészükben újra átólniök a feldúlt lelkek, hullámzó érzelmek és szándékok eme napjait. Es így keletkezett az elkeseredett vita, egész nemzedékre szóló, a katasztrófa után; főként Kossuth és Görgei szerepe körül. Utólag mindenki találhatott igaz alapot a maga elmélete számára ez idő váltakozó emlékeiben. Az ellenfelek mindegyike élesen látta és hitte már a maga álláspontját, amit Aradon képviselt. Talán csak öntudatlanul fájt mindkét részen az a homályos emlék, hogy emberibb változatokkal történt minden Aradon, mint ahogy utólag azt hiszik és vitatják. Augusztus tizedikén, távoli ágyúszó ós puskaropogás után osztrák lovascsapat kanyarodott elő ós állott meg kihívóan az aradi várral szemben lejtő domboldalon. A kormányzó és kormányzóné, — mint később maguk is mesélték, — a vár bástyáiról szabadszemmel is láthatták az ellenséges csapatot. Apró lovasalakok a messzeségben ós mégis úgy tűntek fel, mint valami rémlátomás. Ahonnan ez az ellenség jött, ott nagy és erős magyar seregnek kellene lennie, Dembinski seregének. Mi törtónt azzal, hogy az osztrák ágyúval, biztos erővel jelenhetett meg Arad előtt ? E jelenet hatásáról nem beszél később az, aki Aradra úgy emlékezett, mint ahol még biztos hatalomban ólt a magyar ügy. De a futó elbeszélésekből, még Kossuthnó előadásából is kiérzik az; izgalom, amellyel e jelenségre visszaemlékeznek. Hetek óta kerülték már ekkor Kossuthék annak a pillanatnak kópét, amellyel a küz-