Ress Imre: A Monarchia levéltári öröksége. A badeni egyezmény létrejötte (1918–1926) (Budapest, 2008)
A vállalható kompromisszum – A közös szellemi tulajdon
ménye stb.) fogadták el. Csupán néhány kisebb hagyatékról (Pápay István és Daruváry Géza), levéltártöredékről (Bocskai István felkelésének iratai) és tematikus gyűjteményről (Habsburg-uralkodók szerződései Erdély fejedelmeivel) átadásáról nem született megegyezés. A május végen tartott újabb tárgyalási fordulóban erről is létrejött a kompromisszum.149 150 Az első két tétel felkerült a Magyarországnak kiadandó iratok listájára. Az iratkiszolgáltatás terén az osztrák fél olyan magyar provenienciájú állagok esetén tett engedményeket, ahol az utódállamok tiltakozását nem tartotta jogilag megalapozottnak, s előzőleg sem jelentették be igényüket a szóban forgó iratokra. Ezekről az iratokról az utódállamoknak a kétoldalú államközi levéltári megállapodásokban előírt tájékoztatását sem tartották szükségesnek, mert a szerződések kétségkívül lehetőséget adtak olyan értelmezésre, hogy azok nem vonatkoznak a volt közös levéltárak anyagának egészére, hanem csak a központi hatóságok osztrák provenienciájú irataira. Természetesen korántsem lehettek biztosak abban, hogy ezt az értelmezést az utódállamok tiltakozás nélkül elfogadják. A bizonytalanság jele, hogy azokat az iratokat, amelyek átadásáról megszületett a megállapodás, gyorsan elkülönítették az utódállamok felszámolást végző megbízottai által szabadon használt raktárakból. Az iratadás terén az 1848-49. évi magyar kormány és az 1849-1860 közötti magyarországi főkormányzóság levéltárának ügyét elvileg megoldottnak tekintették, s az átadás feltételeinek megteremtését a két kormányra bízták. E két levéltár esetén ugyanis az osztrák fél nem vállalta a fenti jogértelmezés kockázatát, hiszen azok létéről a felszámolást végző csehszlovák levéltári megbízottak nem csak tudomással bírtak, hanem rendszeresen kutattak is bennük. így a két levéltárat illetően tételesen felvették a közös jelentésbe a Csehszlovákiával és Romániával kötött levéltári megállapodásokból és az Ausztria által már ratifikált római szerződésből az osztrák kormányra háruló kötelezettségek megszüntetését, mint az átadás feltételét, ami hosszas diplomáciai alkudozásokat vagy döntőbírósági eljárást vetített előre. A tárgyalások záró szakaszában végül Ausztria kilátásba helyezte, hogyha a római szerződés harmadik cikkelye alapján a két levéltár hovatartozásáról nemzetközi döntőbírósági eljárásra kerülne sor, akkor azon a magyar álláspontot fogja támogatni. A polgári levéltárak ügyében született elvi megállapodás adott ösztönzést arra, hogy a Hadi Levéltár kérdésében megfeneklett osztrák-magyar tárgyalások kimozduljanak a holtpontról. A hadi levéltári albizottság tárgyalásainak első fordulója 1923 márciusában teljesen eredménytelenül zárult.130 A magyar tárgyalófél - Englisch-Popparich Jenő főtanácsnok (ezredes), a bécsi Katonai Felszámoló Hivatal vezetője és Kant Árpád, a budapesti Hadtörténelmi Levéltár főtanácsnoka - egy csomagban tűzte napirendre a Hadi Levéltár iratainak és könyvtárának megosztását, de ennek keresztülvitelére differenciálatlanul azonos szempontokat képviselt. A Hadi Levéltárral kapcsolatban magyar részről egyidejűleg igényelték a Magyarországra vonatkozó iratoknak a területi elv szerint, a kvóta arányában való kiszolgáltatását, a visszamaradó forrásanyagra a társtulajdonosi jog elismerését, ill. annak gyakorlására a levéltári delegáció állandósítását. A tanácskozás végül csupán arra szolgált, hogy rögzítették a magyar álláspontot, míg az osztrák delegáció, - Ludwig Bittner és Maximilian Hoen, a Kriegsarchiv igazgatója, — fenntartásait és egyet nem értését foglalta írásba. Minden esetre megegyeztek abban, hogy változatlanul barátságos megállapodásra törekszenek és az új tárgyalási fordulóra speciá149 Vö. 142/a. sz. irat 150 Személyi összetételére lásd MOL K 144 4. tétel (II. 53. föl.) LVII1
