Ress Imre: A Monarchia levéltári öröksége. A badeni egyezmény létrejötte (1918–1926) (Budapest, 2008)
A vállalható kompromisszum – A közös szellemi tulajdon
és kutatásra bocsátása csak a két kormány belegyezésével történhet. Ezzel elsősorban a szenzációhajhászó sajtó visszaéléseinek szándékoztak gátat szabni.124 A levéltári jogvita végleges lezárására Károlyi Árpád már 1922 nyarán kidolgozta a tárgyalásokon követendő magyar stratégiát és összeállította a magyar igényjegyzéket, mivel a magyar kormány azzal számolt, hogy 1922 őszén megkezdődnek az átfogó osztrák-magyar vagyonjogi tárgyalások. Arra az esetre, ha Ausztria ragaszkodna a volt közös levéltárak kizárólagos tulajdonjogához, a magyar kulturális tulajdon fogalmát a legtágabban értelmezte a maximális iratkiszolgáltatás megalapozására. A magyar társtulajdonosi jog elismerése esetén pedig kész volt elállni a saját bevallása szerint is mesterségesen túlhajtott magyar szellemi tulajdon értelmezéstől. A magyar szellemi tulajdonból levezetett iratkiszolgáltatási igényeket kétféle jogalapra építette. 1. Magyar szellemi tulajdonnak tekintette azokat a levéltárakat vagy levéltárrészeket, amelyeket a közös uralkodóház regnálása alatt vagy azt megelőzően jogellenesen vagy törvénytelen módon mozdítottak el a magyar államterületről. Ebbe a kategóriába mindenekelőtt az 1848^19. évi minisztérium („Kossuth-Archiv”) és a Magyar Főkormányzóság (1849-1860) levéltárát sorolta. Egy középkori kuriózum: azokat az okleveleket, amelyeket Johann Beckensloer esztergomi érsek még Mátyás király uralma idején menekülése során vitt magával, mint magyar provenienciájú, illegálisan eltulajdonított levéltári anyagot is a kiszolgáltatandó iratok sorába vette. 2. A közös levéltárak anyagából azokat a magyar vonatkozású állagokat, sorozatokat vagy kisebb levéltártesteket nyilvánította kizárólagos magyar szellemi tulajdonnak és Magyarország számára kiadandónak, amelyeknek kiemelése nem jelentené a proveniencia elv nagyobb sérelmét. Ez a nagyvonalúan laza proveniencia-értelmezés azt eredményezte, hogy az idesorolt levéltári állagok meglehetősen szerteágazóak voltak. Ezek kiadásában azonban maga sem bízott, s csupán a magyar társtulajdonosi jog osztrák elismertetéséhez szükséges engedménynek szánta.125 A VÁLLALHATÓ KOMPROMISSZUM - A KÖZÖS SZELLEMI TULAJDON A levéltári jogvita lezárásának napirendre kerülése természetesen nem volt független Ausztria nemzetközi pozíciójának alakulásától és a kétoldalú államközi kapcsolatok kölcsönös javításának igényétől. A népszövetségi kölcsönszerződés aláírása 1922 októberében lehetővé tette Ausztriának az államháztartás szanálását, de egyúttal szigorú népszövetségi ellenőrzéssel és az állami függetlenség fenntartásának kötelezettségével járt együtt. A szűk mozgástér, a népszövetségi gyámkodás és az utódállamok kereskedelmi protekcionizmusának, különösen a Csehszlovákiától való gazdasági függőség lazítására a keresztényszocialista Ignaz Seipel kancellár a „minden oldalú barátság politikáját” hirdette meg. Többek között intenzív látogatási diplomáciába kezdett az elhanyagolt szomszédsági kapcsolatok javítására, amelynek során a magyar fővárost is felkereste, viszonozva ezzel Bethlen István miniszterelnök egy évvel korábbi bécsi látogatását.126 A két ország közötti politikai és gazdasági kapcsolatok kibontakozásának fő akadályát az egykori Monarchia közös vagyona felosztásának megoldatlan kérdései képezték, amelyek meghaladására Seipel kancellár 1923. januári budapesti tárgyalásai teremtették meg 124 Vö. 110. sz. irat 125 Vö. 100. és 100/a. sz. irat 126 Bethlen 1922. januári bécsi tárgyalásaira lásd ADÖ 1998. 225-231. L
