Ress Imre: A Monarchia levéltári öröksége. A badeni egyezmény létrejötte (1918–1926) (Budapest, 2008)
A magyar társtulajdonosi jog érvényesítésének kísérlete a közös levéltárakban
rontotta a Hadi Levéltárba kirendelt magyar katonai felszámoló bizottság makacs ragaszkodása a területi elv szerinti felosztáshoz. A felszámolás kilátásait mérlegelő elabo- rátumaiban és kormányzati felkérésre adott szakvéleményeiben többször kifejtette, hogy a katonai iratanyag felszámolásának egyik lehetséges útja a proveniencia elv alapján meg nem osztható levéltári állagok osztrák-magyar közös tulajdonná alakítása. A katonák ismétlődő reakciója: „Inkább legyen nem egységes (megcsonkított) levéltárunk Budapesten - idehaza mint egységes levéltárunk - de Wienben - idegenben.”121 A bécsi polgári levéltárosokkal való szakmai kapcsolatfelvételt, együttműködést és egyeztetést elrendelő, Klebelsberg Kunó közbenjárására kibocsátott honvédelmi miniszteri leiratra Rubint Dezső altábornagy, a Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum igazgatója kényszeredetten adott beleegyező választ és gyermeteg indoklással panaszolta be a civileket: „Ezen kérelemnek eleget lehet tenni, de kívánatos lenne, hogy az összeköttetés ne dr. Károlyi Árpád és dr. Szekfü Gyula urakkal kerestetnék. Dr. Szekfü Gyula Rákóczi emlékét meggyalázta az általa írott, közismert művében; Dr. Károlyi Árpád pedig Wienben a magyar katonai érdek ellen csinál propagandát.”122 123 A levéltári felszámolásra kirendelt magyar szakhatóságok közül az osztrákok inkább a kevésbé felkészült katonákat favorizálták. Ez abban nyilvánult meg, hogy a Hadi Levéltárban - igaz az összes utódállam közül utolsónak - 1921 májusától ideiglenes megállapodás biztosította a kirendelt katonák raktárhasználatát és hozzáférését a legújabb iratokhoz is. Erre a lehetőségre a polgári levéltárosoknak még közel egy évet kellett várni. A Károlyi-Szekfü-Eckhart trió várakoztatását bizonyára politikai megfontolások motiválták. Valószínűleg terhes lehetett az osztrák külügyminisztérium számára a megkötött levéltári szerződések kapcsán kifejtett magyar diplomáciai aktivitás. Aligha lehetett kétséges, kik inspirálják és fogalmazzák a szakszerű magyar tiltakozó jegyzékeket, s kik képviselik a kulturális vagyon kizárólagos osztrák tulajdonát veszélyeztető, szakmailag megalapozott alternatívát. A politikai összefüggés másik aspektusa a levéltári felszámolásnak a nyugat-magyarországi kérdéssel való összekapcsolódása lehetett. Noha Stokka Tankréd 1920 februárjában bekövetkezett váratlan halálával a magyar felszámoló bizottság két aktív körű levéltárosra zsugorodott, Károlyi Árpád vagy Gratz Gusztáv bécsi magyar követ többszöri felvetéseit a bizottság jogállásának szerződéses szabályozására azzal hárították el, hogy a területi kérdés rendezéséig nem kezdenek vagyonjogi tárgyalásokat. A soproni népszavazás után 1922 márciusában az osztrák külügyminisztérium végül zöld utat adott a Házi, Udvari és Állami és a volt Közös Pénzügyi Levéltárban a magyar kiküldöttek hivatali működését biztosító szerződés megkötésére.1'' Az ideiglenes megállapodás, anélkül, hogy a levéltárak vagyonjogi helyzetét érintette volna, három lényeges, előre mutató rendelkezést tartalmazott. A legfontosabbnak a közös állagokhoz való szabad hozzáférés számított, s a félreértések elkerülésére azok jegyzékét belefoglalták a megállapodásba. A számos súrlódás után különösen barátságos gesztusnak érezték magyar részről, hogy az osztrák kormány kötelezettséget vállalt a magyar levéltári bizottság vezetőjének tájékoztatására a két levéltár állományában a St. Germain-i szerződés teljesítése miatt bekövetkező változásokról. Megegyezés született, hogy a kortörténeti szempontból kényes állagok megnyitása 121 Idézi BONHARDT 2004. 172. l22HLLt. 1503/eln. It.-1920 123 Vö. 109. sz. irat XLIX
