Lakos János: A Magyar Országos Levéltár története (Budapest, 2006)

I. Az Országos Levéltár történeti gyökerei a középkorban

Birtokba iktatásnál, vagyonátruházásnál, más jogügyletnél és peres eljárásnál a szóbeliség uralkodott: az idézés nem írással, hanem jelvény (billog) küldésével és felmutatásával történt, tanúkkal és esküvel bizonyították, hitelesítették az ügyletet. A királyi oklevél (amelyet nem mindig a király udvarában állítottak ki, gyakran csak más által készített oklevelet láttak el királyi pecséttel) bizonyító erejét ugyan elismerték, ám az, hogy a tanúk megnevezésének szokása egészen a XII. század végéig fennmaradt, azt sejteti, hogy a bizonyítás ilyen módját a királyi oklevél léte sem zárta ki. Más oklevélnek azonban nem tulajdonítottak önálló bizonyító erőt.

Sokáig a királyi kápolna írástudó klerikusainak feladatát képezte az oklevélírás a kápolnaispán (comes capellae) fősége alatt. Külön, hivatásszerű kancellária csak hosszú fejlődés után, a XII. század végére alakult ki az udvarban, amikor III. Béla király uralkodása alatt (1172-1196) megnőtt az írásbeliség jelentősége.3 Az okiratok azonban csak a XIII. század végére nyerték el a teljes bizonyító erőt, amikorra gyökeret vert az országos főméltóságok, a püspökök, a káptalanok, a városok, a megyei tisztségviselők oklevéladása is.4

III. Béla királyig nem található nyoma semmiféle királyi levéltárnak, noha valószínűsíthető, hogy az udvarban keletkeztek vagy kerültek oda olyan iratok, amelyeket valamilyen módon megőriztek. Szentpétery Imre — Hóman Bálint kutatásai alapján — nem zárta ki, hogy a királyi népek összeírása a Legenda s. regie Stephaninak nevezett összeállításban már Kálmán idején (1095-1116) megtörtént.5 Sőt, Györffy György szerint a „várkatonák és vámépek telephelyeit tartalmazó összeírás létét, István kori felfektetését nem csupán a várszervezet István kori szervezése valószínűsíti, hanem az [...] is, hogy hasonló összeírást Bizáncban és Lombardiában már ezt megelőzően készítettek. Az bizonyos, hogy ez az összeírás nem azonos Sarchas bíró összeírásával, amely a király joga alá tartozó szolganépet név szerint foglalta írásba (1056 körül)."6

5 III. Béla nevezetes, 1181. évi, Froa úrnő részére kiadott oklevelét szokás úgy emlegetni, mint amely a jövőre nézve elrendelte a király előtt tárgyalt magánjogi ügyletek írásba foglalását. Az újabb értelmezések ezt megerősítik, de elvetik azokat a véleményeket, amelyek szerint III. Béla egyúttal bevezette az írásbeli kérvényezés gyakorlatát is. Utóbbi intézkedés ugyanis későbbi: IV. Béla (1235-1270) nevéhez fűződik. Az oklevél magyar fordítását közli: Kristó-Makk, III. Béla, 106-108. Az eredeti oklevél közlése: III. Béla király emlékezete. Szerk. Forster Gyula. Bp., 1900. 345.

4 Hajnik, Okirati bizonyítás, 10.

5 Szentpétery, Oklevéltan, 73.

6 Györffy, István király, 268.

8