Lakos János: A Magyar Országos Levéltár története (Budapest, 2006)

I. Az Országos Levéltár történeti gyökerei a középkorban

I. AZ ORSZÁGOS LEVÉLTÁR TÖRTÉNETI GYÖKEREI A KÖZÉPKORBAN

1. Az Árpád-házi királyok kora (1000-1301)

Az Országos Levéltár mint intézmény de jure kezdetét az 1722/23. évi országgyűlésen hozott 1723:XLV. törvénycikk megalkotásától számíthatjuk, amikor — a maga helyén ezzel a kérdéssel részletesen foglalkozunk majd — döntés született felállításáról Universale Archivum Regni néven. Eddig az időpontig azonban hosszú évszázadok tűntek tova a magyarországi írásbeliség kezdete óta, amellyel a levéltár-alakulás első feltétele létrejött. Már az államalapítás korától kezdődően terjedt az írásbeliség, noha jelentősége sokáig meglehetősen marginális maradt. Keletkeztek azonban olyan oklevelek, amelyekhez valamilyen jog, kiváltság fűződött, és ezért — bizonyítékként — az érintettek gondot fordítottak megőrzésükre. Hazánkban — úgy tűnik — a szerzetesrendek (pannonhalmi, veszp- rémvölgyi, pécsváradi, zselicszentjakabi stb.) voltak az elsők, akik adománylevelet kértek az uralkodótól, és megőrizték azt. Ilyen értelemben őket tekinthetjük a magyarországi levéltárak bölcsőinek.

Bizonyított, hogy a honfoglalás után, a X. században a magyarság körében használták a rovásírást, és az is valószínű, hogy már Taksony udvarában több nyelven levelező tolmácsok működtek.1 Géza fejedelem (972-997) a nyugati kereszténységnek nyitott utat, ezzel a latin írásbeliség térhódításának lehetőségét teremtette meg. 1001 után István király (1000-1038) környezetében a német császár udvarából ide került egyházi írástudók tevékenykedtek, akik a király által kiadott, az egyháznak szóló adományokat írásba foglaló okleveleket készítették, amelyek száma azonban igen csekély lehetett. Eredetiben egy sem maradt ránk, szövegét is csak néhánynak őrizték meg a későbbi századokban született irományok. Szakirodalmunk2 már régen megállapította, hogy az első Árpádok idején, a XI. században és a XII. század nagy részében csak csekély jelentőségre tettek szert az oklevelek. Egyedül a királyi pecséttel megerősítetteknek volt bizonyító ereje, más írásnak nem. A német területeken ekkortájt már általános ilyen gyakorlat hatott hazánkban, nem pedig a római jogi elemeket továbbvivő, széles körben írásbeliséget alkalmazó itáliai.

1 Györffy, István király, 265.

2 Hajnik, Okirati bizonyítás, 4-5.; Szentpétery, Oklevéltan, 36-77. Újabban: Bónis, A közhitelesség, 118-119.

7