Amikor "fellazult tételben fogalmazódott meg a világ". Mo. a hatvanas években (Budapest, 2013)
Kocsis Piroska: Változások a munka világában a Kádár-rendszer megszilárdulása idején
Az 1967-ben bevezetett új Munka Törvénykönyve is foglalkozott ezekkel a kérdésekkel. Korabeli adatok alapján a Kádár-kormány 1962 és 1967 között mintegy másfél milliárd forintot fordított a vállalatok és üzemek szociális és egészségügyi célokat szolgáló helyiségeinek létesítésére, fenntartására és karbantartására. Az ipar és a szolgáltató ágazatok fejlődésével a nagyvárosokban növekedett a munkahelyek száma, ami a vidéki falvakból a nagyvárosokba vándorló munkások ezreit segítette a megélhetésben, és egy új életforma, az ingázás kialakulását hozta magával. Az ország munkavállalóinak egy része, mintegy 900 000 ember lakott távol munkahelyétől, közülük mintegy 182000 fő ingázott naponta. Voltak, akik napi 2—5 órát utaztak munkahelyükre, közülük mintegy 600000 munkavállaló a lakóhelye szerinti megyén belül, tehát viszonylag rövidebb távolságra utazott, de ez nem jelentette azt, hogy kevesebb időt fordítottak az utazásra, a várakozásra, mint azok, akik a megye határán kívülre utaztak. A legnagyobb mértékű ingázás Borsod megyében volt, ahol a napi ingázók száma elérte az 50000 főt. Ennél valamivel kevesebb, kb. 40 000 fő az iparilag fejlett többi megyében (Győr, Veszprém, Komárom, Pest), az iparilag kevésbé fejlett megyékben pedig 10—30 000 főre volt tehető az ingázók száma. A hosszabb távolságra utazás fő iránya az ipari üzemek koncentráltsága miatt Budapest és néhány ipari jellegű megye volt. Az ingázók többsége az iparban, az építőiparban és a közlekedésben dolgozott. A vállalatok, üzemek és gyárak jelentős összegeket fordítottak munkásszállításra, amit saját közlekedési eszközeikkel (teherautó, iparvasút), bérelt járművekkel vagy menetrendszerű járatokkal bonyolítottak le. Ezek költségeit a vállalatok és a dolgozók közösen fizették. A munkaadók számára közömbös volt, hogy dolgozóik milyen távolságról jártak munkába, ugyanakkor a dolgozók néhány száz forinttal több jövedelem megszerzésének reményében vállalták a távoli munkavégzést még szabadidejük rovására is. Jelentős szerepet játszott az ingázók számának emelkedésében az ipari üzemek koncentráltsága (Budapest és néhány ipari jellegű megye). Levéltári dokumentumok alapján számokkal is alátámaszthatók az ingázás tényei. 1958-ban a Kohó- és Gépipari Minisztérium főhatósága alá tartozó 32 vállalat naponta mintegy 21 434 embert szállított 5—60 km-es körzetből szerződéses autóbusszal. A munkásszállítás költségeit a vállalat fizette részben vagy egészben, amely évente mintegy 52,3 millió Ft volt. Ebből a dolgozók térítése 11,3 millió, a vállalati hozzájárulás 41 millió Ft. Ennek alapján a vállalatok egy fő egyhavi utazási költségéhez 191 Ft-tal járultak hozzá. A forrás szerint ilyen nagymérvű munkásszállítást a vidéki vállalatok munkaerő problémái indokolták. Ez azonban a hatvanas évek közepétől csökkent, már csak azért is, mert a miVáltozások a munka világában a Kádár-rendszer megszilárdulása idején •------------------------------------------------------------------------------------------------------------ 249
