Amikor "fellazult tételben fogalmazódott meg a világ". Mo. a hatvanas években (Budapest, 2013)
Dr. G. Vass István (1942–2011)
Dr. G. Vass István (1942-2011) Váratlanul hagytál itt bennünket! Utolsó találkozásunkkor kezet ráztunk elkö- szönésképpen, és talán úgy éreztük, hogy mindent megbeszéltünk, akkor. De lehet-e mindent megbeszélni, lehet-e elköszönni, elbúcsúzni úgy, ha sejtenénk, ez lesz az utolsó alkalom? Biztosan nem lehet, mert akkor az ember inkább szünet nélkül beszélne, újabb és újabb témákat vetne fel, csak hogy a végtelenbe nyújtsa a pillanatot. Akik itt maradunk, nem tudjuk elhinni, hogy nem látjuk egymást többé. Reményik Sándor így ír erről Viszontlátásra című versében: „ Viszontlátásra, — mondom, és megyek. Robognak vonatok és életek — Bennem, legbelül valami remeg. Mert nem tudom, Sohasem tudhatom: Szoríthatom-e még Azt a kezet, amit elengedek. ” Akik ismertek, vallják, hogy volt abban valami megnyugtató, ha az ember Veled beszélt. Szelíd mosolyod, halk, nyugodt hangod, gesztusaid elcsendesítették a harsányakat is. Arthur Schopenhauer sorai jutnak eszünkbe Rólad: „A mély gyász, amelyet egy szeretett lény halálakor érzünk, abból a megérzésből fakad, hogy minden egyénben rejlik valami leírhatatlan, valami, ami csak rá jellemző, és ezért teljességgel pótolhatatlan. ” G. Vass István 1942. január 30-án született a Békés megyei Gádoroson három- gyermekes földműves család legifjabb tagjaként. Orosz hadifogságba esett édes
