Balázs Péter: Magyarország levéltárai (Budapest, 1983)

EGYHÁZAK LEVÉLTÁRAI

munkájában (Lib. III. Sec. I. 603-646). Az egyházkerület ekkor 14 egyházmegyére oszlott, amit a helytartótanács is jóváhagyott 1734-ben. A következő egyházmegyék voltak: beregi, bihari, debreceni, érmelléki, károlyi vagy középszolnoki, kunsági vagy túri (mely a török hódoltság alatt a XVTL században a békési, majd az alföldi egyházmegye szervezetében működött), makói vagy békési, máramarosi, nagybányai, nyíri vagy szabolcsi, szatmári, szilágyi, ugocsai és a zarándi vagy borosjenői. A zarándi az 1734. évi összeírásban megszűnőben levő egyházmegye. A Türelmi Rendelet utáni összeírásban, 1786-ban az egyházkerületet 13 egyházmegye alkotja. Az egyetemes konvent királyi parancsra történő területrendezési utasítására 1821 — 1822 között új egyházmegyei beosztás lépett életbe: AlsószabolcsHajdúvidék, Békés-Bánát, Bereg, Bihar, Debrecen, Érmeilék, Felsőszabolcs, Heves-Nagykunság, Máramaros-Ugocsa, Nagybánya, Nagykároly, Nagyszalonta, Szatmár, összesen 13 egyházmegye alkotta az egyházkerületet, melyhez 1909-ben a felsőszabolcsi egyházmegye megosztásával csatlakozott a középszabolcsi egyházmegye. Az I. és a II. világháború után területek más országokhoz csatolásával az egyházmegyék területi beosztása is változott. A békés-bánáti egyházmegyéből a bánáti rész Jugoszláviához, a nagykárolyi, nagyszalontai egyházmegyék egy része Romániához, a beregi, máramarosi-ugocsai egyházmegyék jórészt Csehszlovákiához, illetve a II. világháború után a Szovjetunióhoz kerültek. 1953—1957 között a tiszántúli és tiszáninneni egyházkerület tiszavidéki néven egyesült és az egyházkerülethez csatlakozott az abaúji, alsózempléni, alsóborsodi, felsőborsodi és középborsodi egyházmegye. 1982. július 1-től az egyházkerülethez a békési, bihari, csongrádi, debreceni, felsőszabolcsi, hajdúvidéki, nagykunsági, nyírségi és szatmári egyházmegye tartozik. A levéltár kialakulása szorosan összefügg a tiszántúli református egyházkerület egységes szervezetének létrejöttével, mely történelmileg az 1567. évi debreceni alkotmányozó zsinattól, a helvét irányú reformációhoz csatlakozó egyházközségek lelkészeinek gyűlésétől számítható. A reformáció után a kerületi levéltári anyagot a püspökök, a XVII. századtól kezdve az egyházkerületi jegyzők kezelték. A püspöki tisztben történt változáskor levéltárátadó bizottság gondoskodott az iratok leltár szerinti átadásáról. A „szuperintendensi levelesládában" őrzött levéltári okmányok pontos számbavételéről az első adat 1664. január 21-éről maradt fenn. Az egyházkerületi levéltár hivatalos létesítése azonban csak az 1769. augusztus 15-i egyházkerületi közgyűlésen történt meg. A levéltári utasítás 1773. április 20-án készült el, s ekkor választották meg az első levéltárnokot. A kerületi levéltár szervezésével párhuzamosan folyt a XVI — XVTL században a kollégiumi és nagykönyvtári levéltár kialakulása. A kollégium okmányait a könyvekkel együtt az ifjúság vezetői, főként a szeniorok őrizték a „Coetus levelesládájában". Az 1564. évi tűzvész ós az 1705—1707 közötti harcok felbecsülhetetlen kárt okoztak, a legrégibb iratok ekkor semmisültek meg. A XVIII. század közepén Sinai Miklós professzor irányításával a könyv-